Ugrás a fő tartalomra

K3 ismét


A K3 egy olyan pontja az évnek, ami a fontos események között szerepel a versenynaptáramban. Idén azonban lévén viszonylag rossz időpontra volt kezdetben meghirdetve, elengedtem. Aztán szerencsére eltolták egy héttel, és mivel mi erre eltoltunk egy másik versenyt, egy fél évvel, ezért felszabadult a hétvége. Ha már szabad volt ideje társat keresni. Nyilván adott Csonti és elsőbbséget élvez, de abban biztos voltam, hogy kihagyja ezt a mókát. Adott lenne Robi is, és éppen ráakartam írni, amikor egy messengeres beszélgetésünk során valahogy szóba jött Bedő Csabival a derby, és kapásból mondta hogy jönne! Úgy gondoltam, ha Robit érdekli a verseny úgyis jelentkezik, és majd akkor max 3-an megyünk. (Mondjuk ebben az esetben én a lassú visszafogó csiga szerepét töltöttem volna be). Szóval volt csapat, többet nem is nagyon törődtünk a rendezvénnyel.
Kicsit több mint egy héttel a rendezvény előtt, május 1.-én este felé, Csabika hív. „Szia, most toltak ki a műtőből, szolnál Mikinek hogy nem megyek Szlovéniába?! Eltört a kulcscsontom…” Nyilván első ijedtségemből a beteg nyugtatott meg, hogy minden rendben, csak most picit pihenni fog. Ekkor még nem is esett le a tantusz. Este csinálom a kölköknek a vacsorát a konyhában, és azon morfondírozok, hogy na vajon Csabika jön e Plzenbe a nyáron, addigra felgyógyul e, amikor egy kósza gondolat villan át az agyamon, és Ági csak ennyit hall a konyhából, hogy „Basszus, a p….., hogy megyek én jövőhéten!” Na gyors gondolat, kit kéne megkeresni, és elsőre Kornél ugrott, be akit tudom hogy érdekelt a rendezvény, és tudom hogy végül nem nevezett rá. Küldtem is egy mailt, amire hamarosan jött a válasz, hogy menjünk! Persze a storynak ezzel még nincs vége, mert jött Szlovénia, ahol mind a ketten kissé megtörtünk, na meg a bringák is kissé amortizálódtak. A teleszkópomat Zoli a Nelsonban pikk pakk kipucolta, ezért köszönet érte, azonban este fogad egy mail: „Ne haragudj Puffy, de keress másik társat, én nem akarok még egyszer esőben szívni.” Persze nem hagytam annyiban, így elkezdtem mailekkel bombázni Kornélt, hogy nem lesz rossz idő, tökéletes bringás idő lesz. Amit találtam előrejelzést és jót igért azt elküldtem neki. Végül aztán két nap huzavona után, ráállt mégis csak a derbyre, de azért akkor nyugodtam meg, amikor meg is jelent. Közben csináltattam neki az Indigó pólónyomóval egy csapat pólót, a zászló előkerült, és irány a K3!

A derbi
Gyönyörű napsütötte idő fogadott minket a Börzsönyben. Eleinte még aláöltözőben akartam menni, de a rajtra már csak mez, rövid gatya kombó volt rajtam.
A rajtban megkapott pontok, szám szerint 50, berajzolása a jól előkészített térképnek köszönhetően, kb 20-25 perc alatt megvolt. Na látszott, hogy a sarkon egy sincsen, és csomókban vannak a Börzsöny nagyon különböző pontjain. A szívás viszont elsősorban azzal volt, hogy az őrzött pontok közül kettő, finoman korán zárt. A tervem pedig az volt, hogy a 4 örzöttet megfogjuk. Komoly gondolkodás után, úgy döntöttem, hogy neki ugrunk a Börzsöny völgyeinek, és szépen rámegyünk az őrzőtekre.
Nem kellett sok idő, hogy rájöjjünk, ahol lehet betonon menjünk, vagy nagyon jó dózeren, az erdei utak felejtősek, mert a múlt heti és a csütörtöki eső után, full sár az erdő. Különben is kapásból sikerült lemennünk a kijelölt utunkról, de nem volt akkora hiba, amit ne tudtunk volna pillanatok alatt orvosolni, így haladhattunk a kék dózeren, az első pontig, amit alig több mint egy óra alatt értünk el. Innen be is indulhatott volna a pontok keresése és felfűzése, de azok nem voltak túl sűrűn. Valami forrást fogtunk másodiknak, majd egy single trailen mentünk át a Szokolyai vasútállomásra, ahol még ismerősökkel is találkoztunk, mert valami vasutas túrakör 70. szülinapját ünnepelték. Egyébként is elmondható volt, hogy a Börzsöny fullon volt emberrel. A legváratlanabb pillanatokban futottunk össze 20-30 fős csoportokkal. Illetve még egy túra is volt a Börzsönyben, bár azt tényleg nem értem, hogy a teljesítmény túráknak miért kell jobban kiszallagozva lenniük, mint egy monti maratonnak, hiszen ők elvben a turista utakon mennek. Szokolyáról Királyrétre mentünk tovább, ahol megmutattam Kornélnak honnan is indult 1997-ben a Tájbringa karrierem, illetve ismeretségem a három Hajdúböszörményi lánnyal. Aztán valami újabb forrás után irány az örzött, amit még bőven elértünk. Na itt jött a hóhér akasztása, mert faleveleket kellett felismerni. Egy kis segítséggel, de sikerült begyűjteni a 200 pontot. Egy akkor megvan. Vissza Királyrét felé. Felmentünk a Nógrádi útra, hogy ott leszedjünk 3 értékesnek mondható pontot, hogy aztán hosszú tekeréssel jussunk át Kóspallagra. Mivel belefért, így megfogtuk az újabb őrzöttet, ahol Kornél sikeresen dobott újabb 100 pontot, így ez is kimaxolva. Innen ereszkedés, Törökmező irányába. A háborús emlékmű után, a horgásztó mellett úgy mentem el mint a szél, de szerencsére időben kapcsoltam, így korrigáltuk a hibát, hogy valami kunyhó után végre Törökmezőre érkezzünk. Több mint 4és fél órája voltunk ekkor úton. Itt memória kártyázni kellett, még jó hogy Helkával ezt viszonylag sokat játszom, így ezzel nem volt gond, na meg Kornél sas szeme is sokat segített.
„Na akkor azt kéne kitalálni, hogy a maradék picit több mint 3 órába hogy férjen bele, hogy innen átkommandózzunk Nógrádra, és onnan még be is érjünk. Hamar rájöttünk, hogy elég irreális gondolat, főleg hogy azért még itt lenne vagy 110 vagy inkább 170 pont érték. Na elmentünk azokért. Ember legyen a talpán, aki elsőre pontosan kikapja az erdő művelő emlékművet, de nekünk ment. Onnan beragadt sárosan másztunk vissza a Törökmezei betonra, hogy a Kavicsos parkolót is elérjük. Itt már éreztük, hogy lassan kirakják a „Kalandod itt véget ért” táblát. Pláne amikor gondoltunk egyet és úgy döntöttünk a Juliánus-kilátót is meglátogatjuk. Én emlékszem, hogy Sly barátom, annó vagy 15 éve akkor utálta meg egy életre a túrázást, amikor Vörös Marci felkergetett minket oda, hát most megmutattam Kornélnak, hogy akkor az ott mi. Már a hegy lábáig felszívni sem volt egyszerű, hát amikor a mezőn meglátta hova kell felmenni, de nem fordultunk vissza. Szép lassan felgyötörtük a bringát egy olyan meredélyen, amin a gyalogosok is kis túlzással, kötéllel, karabinerrel és jégcsákánnyal másznak fel. Kb. 35-40 percet vett igénybe ez az attrakció, és még onnan le is kellett jönni. Kereken másfél óránk volt, hogy innen visszaérjünk, a kb. 25km-re lévő célba. Kornél a meredeket választotta, és lerollerezett, a túriták hüledeztek, és csodálkoztak, hogy olyan lazán csinálta én miért nem megyek így le. Na erre mondtam, hogy: „Neki nincs gyereke, nekem meg kettő is van!”
Innen aztán jött az ereszd el a hajam. A köves parkolóig még leszáguldottunk de onnan a Zöld kereszt aminek az alján még egy beton lépcső is utunkat állta, hogy aztán átszáguldjunk a Nagymarosi cigánytelepen, ahol csak audi és mercédesz volt, sem volt semmi. A Duna parti bringa úton, bármennyire is kész volt a combom, befeszültem a bringára, és toltam neki mint a vadbarom. Amikor láttam, hogy 18km Vác, és nekünk kb 1:10 percünk van visszajutni Szendehelyre, tudtam hogy 20 feletti de inkább 25-ös átlagot kell minimum menni, mert nem tudjuk milyen hegy vár ránk a Verőce – Katalinpuszta átkötőn. A koca bringások csak úgy spricceltek előlünk. Kornéllal váltott vezetéssel nyomtuk, olykor bőven 30 felett fullyval, síkon. Kismarosnál még kb. egy óránk volt vissza, de nem mertük bevállalni a két pontot 40-ért, pedig kb. 150m-re mentünk el az egyik mellett, a másikhoz mondjuk kellett volna szintet is menni, az végkép esélytelen lett volna, így irány az átkötő. Nem gyengén voltam az erőm és a seggem végén, de ekkor hatott a parton bevett High5! Próbáltam az átkötőn, ami picit emelkedett, minimum 20-as átlagot tartani, ami olyan jól sikerült, hogy Katalin pusztánál voltunk amikor több mint fél óránk de inkább 40 percünk volt még. Mivel nem volt mint fogni, így a bringaúton kezdtünk el felkocogni Szendehelyre, amikor Kornél megszólalt, „azért a szerpentin nem véletlen van itt.” Hát fogtam is egy hátast, amikor durván 12-15%-os emelkedőt játszott a bringaút, le is szálltam, mert féltem a görcs erősebb lesz mint én. De bőséggel beértünk.
Az persze kapásból levettük, hogy rajtunk kívül egy kumma csapat nem volt a környéken. Vagy elhúzott mindenki, vagy még be sem ért, és lévén mi rajtoltunk a legvégén, ez eléggé azt jelentette, hogy szinte mindenki be fog késni, és így is lett. Pont időre Erős Gabi na meg a srác aki velük volt, pont beért, de momentán a csapat másik fele nem volt velük. Azért meg is kérdeztem, hogy Csabát és drága nejemet hol is hagyták magukra kompromitáló helyzetben. A Nógrádi vár romantikus bércein, illetve az alatta meghúzódó igazi romkocsmában állomásozott a két delikvens, Csaba váltótöréssel, Ági meg térd fájdalmak közepette nyakalták a sört meg a hamburgert, én meg mehettem kocsival menteni, 8 órányi tekerés után szabadon.
Aztán szép lassan befutottak a többiek is, és lassan az egy darab, nem vizes asztalnál, csak tájbringások falták befelé a királyira készült babgulyás/pörkölt brutál gazdagon kombót. Gyakorlatilag ha nem vezettem volna utána, akkor sem tudtam volna sörözni, mert úgy felteltem vele, hogy még mindig nem ürült ki.
Vasárnap reggel volt az eredményhirdetés, Ágival abban egyeztünk meg, ha nem ébredünk fel akkor kihagyjuk, de mivel este 10 környékén már aludtunk, és álmunkból maximum néhány izomgörcs ébresztett olykor fel, így már fél 6 felé kidobott az ágy, és bőven elértük az eredményhirdetést. Nagyából 1220-50 pont közti eredménnyel számoltam, és minden idők legkevesebb őrizetlen pontjának megfogásával. Nagyából Pistáékat olyan 800, és Kovács Zoliékat kb. 650 pontra számoltam mínusz késés, de hogy a többi ismertlen mit is csinált, azt nem tudhattuk, ráadásnak a főszervező be is jelentette hogy nagyon szoros az eleje. Ahogy mondta a pontokat, éreztem hogy első 5-ben vagyunk, ami azért eléggé elvárhatónak tekinthetőnek gondolok. Az 5. 1000 pont alatt volt, úgyhogy innen volt izgalmas, pláne amikor mondták hogy a 3.-4. helyen holt verseny van és a beérkezési idő dönt, akkor tudtam, hogy a dobogó már biztos, hiszen nagyon korán befutottunk. De nem a miénk volt a 3. hely, és a 4. sem. A 2.-at hoztuk el 1250ponttal! Juhéé szép, ahhoz képest, hogy alig fogtunk pontot… Na de azért az öröm be egy kis üröm,is vegyült, hiszen 1 ponttal kaptunk ki. 1 pont… ott mentünk el közvetlenül egy 20-as mellett.
A 12 órát, számomra nem meglepetésre, Orsiék nyerték meg, már rég kijárt nekik egy ilyen győzelem, szuperek voltak óriási gratula, ha már a helyszínen nem tudtam, mert éppen az edző bát (Csontit) kellett értesíteni az eredményről, na meg Kornélt is.
Túl vagyunk a K3-on. Innen a következő nagy durranás Plzen, bár addig azért sok verseny kilométer van még előttem, remélhetőleg szerzek némi formát, mert Kornél és Zoli olyan erősek hozzám képest, hogy 100m-en 90-et vernek rám!
Hogy megyünk e jövőre K3-ra? Ha ráérünk akkor nem kérdés.

A vége 1250 pont, 79km 1300 szint, és olyan helyeken is izomgörcsök ahol nem is tudtam hogy van izom.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Egy fesztivál hét margójára

Az elmúlt 4 napban zenei fesztiválokra raktam be a lábamat, ha már a 2023-as Kultúra fővárosában lakom. Kezdhettem volna picit korábban is, hiszen a Veszprém feszt és a Rosé rizling jazz napok is itt zajlik. De az előbbihez nem vagyok elég gazdag, hogy számomra egy számról ismert vagy egy számról sem ismert zenészek koncertjére járjak (tudom én vagyok kultúrbunkó, vagy nagyon bezártam a Rock, Punk, Metál, HC, Alternatív Underground zenei irányzatba), a Rozén meg konkrétan számomra hidegen hagyó zenészek szerepeltek, így előbb néztem meg a TV-ben magyar BL és EL meccseket, mint, hogy oda látogassak. Na de az utcazene az picit talán más. Az Utcazenére illik bemennem, ha már itthon vagyok. Igaz itt is számomra totálisan ismeretlen zenészek léptek fel, sok esetben világzenét játszva, amik ha már halott valaki Boban Markovicsot, vagy Babilon Cirkuszt, akkor ugyanazt a zenei vonalat képviselik. De valahogy mindig szoktam találni üdítő kivételeket, mit tavaly az olasz testvérpárt akik igazá…

Ének-Zenei emlékek

Másfél hónapig volt durván nyitva, osztálytalálkozókat szerveztek rá, és még mi is gondoltunk ilyenre. A másfél hónap alatt egyszer sikerült elmennem előtte amikor nyitva volt az ajtó, összesen egyszer de az még annyira az elején volt, hogy nem gondoltam, hogy bemegyek, amúgy is más dolgom volt. Ma viszont bezárták, és elvben többet nem látjuk. Ezért aztán fogtam magam. és munka után első dolgom volt bemenni a volt iskolámba megtekinteni a „12 fal” nevű kiállítást, ami valljuk be engem rohadtul nem érdekelt. Engem az érdekelt, hogy azok között a falak között sétálhassak, ahol életem meghatározó nyolc évét töltöttem, amely épületet diákként utolsókánt elhagyván még a nyári felszámolásban is részt véve, átélje a szellemem a régi történeteket, a gyermekkor üde hétköznapjait, az ebadta osztálytársaimmal átélt élményeket. Ja hogy volt ott egy kiállítás? Hát az hidegen hagyott.


Belépve az iskola ódon ajtaján, mely állítom életben nem volt ennyit tárva nyitva mint most, máris az előtérbe ér…