2018. május 14., hétfő

Limbach MTBO


Pezinok, Pezinok, egykori halovány emlékképek vannak meg erről a helyről, valami szőlődombok, talán egy iskola melletti ösvény, amin a befutóban úgy áltál meg, hogy a sotteren húztál egy 8m-es fékcsíkot, mint gyerekkoromban a kontrás tacskóval. Vagy egy ösvény amin, le sem tudtam tolni a bringát, mert olyan keskeny volt, erre jött Kaufmann Brigi hátulról, és rám kiabált, „Miért tolod Puffy, ez nagyon király! Ja csak nekem nem fér el a vállam”-mormoltam vissza. Ilyes és efféle emlékfoszlányok voltak meg erről a helyről, ahol anno még a klasszikus Horváth fivérek, Németh Bence kombináció ült hátul a kocsimban, és talán még Matri is ott volt, mert ő szerelte a kitört küllőimet. Huh de hogy ez milyen régen volt már nem is tudom.

Pedig alapból nem ide volt hirdetve a verseny, hanem Sastinba eredetileg, a homokos dombok közé, a faházas, tavas óriás táborba, a naturalista fürdőzőkel, de aztán valahogy átkerült Pezinokba illetve a végső esetben Limbachba. Sőt a csúcs még az volt, hogy közben még a végső információn is változtattak a helyszínre érve, szóval volt némi fejetlenség a verseny előtt, de ez a versenyen aztán abszolút nem látszott.

Ha Éváék beterveznek egy versenyt, ez mostanában kb 3 évente szokott előfordulni, azt meg is csinálják jól. Na persze könnyű annak, aki mellett ott fekszik a KIS KÁRPÁTOK, tökéletes úthálózattal, amit ráadásul cakk pakk kijavítottak a MA-KA-Do óriás térképére, és abból csak le kell szelni egy szeletet, és átnézni elméletben, az elmélet az most is játszott helyenként, bár nem kellett túl sokszor a fantáziát használni a térképhez, de azért előfordult.

Szóval miután utolsó napon még rajtlista is lett, nyugodtan mehettünk Pozsonyba, hogy lesz verseny. A szombati középtáv csak a szőlő dombra, vagy hegyoldalra hagyatkozott, extra gyors pályákkal, rövid idő alatt felvett alázó szintekkel, és természetesen 30 fokos kánikulával. Mondanom sem kell, hogy a meleg ismételten nem nekem kedvezett, vagy a tavalyi MK győztes mezben van valami elátkozva, de megint csináltam extra nagy baromságot. Most már egyszer kéne a józan paraszti eszemre hallgatnom útvonal választásnál, meg a megérzéseimre, mert akkor lehet még versenyt is tudnék nyerni. Több helyen is sikerült rosszul választani a két jó mellett, behúzni a rosszat. Ráadásnak még jött mellé egy kő, ami „kifűzte” a cipőmet is. Arról meg ne is beszéljünk, hogy én is megettem azt, amit szinte minden magyar, mert nekünk a tó mindig lent van, de itt némelyik igencsak fent volt, így aztán szedtük is össze az extra szinteket. Amit lehetett azt sikerült megenni. Ha volt két út, biztosan a rosszra tettem rá a kereket, ez van. Ettől függetlenül nem éreztem úgy, hogy rosszul megyek a hibák ellenére. Azt sem éreztem, hogy annyira lassú lennék. És mégis, kaptam Zolitól meg Kornéltól 3 percet, a helyi erőtől több mint 4 et. Arról meg, hogy valami szezonokat kihagyott cseh őrült, meg adott 15 percet, a nekem 44 perces pályán, az meg már eleve nem kérdés. (Másnap a B mezőnyt nyomta le 16 perccel, úgyhogy ahhoz képest jók vagyunk.) Így aztán megint behúztam egy 5. helyet, ami azért lehetett volna jobb is. Na meg nem utolsó sorban, ez lett életem egyik legdrágább versenye, mert hogy a phenon ülésem sikeresen használhatatlanná tör. Így most kereshetek helyette újat, csak ennek az áráért más bringát vesz, úgyhogy megint bányászhatom a használt piacot…

Vasárnap pontbegyűjtő „hosszú táv”. Na azért ez nálunk csak becézve volt hosszú táv, de azért valamivel hosszabb volt, mint egy közép, a 19 pont ellenben már lehetett problémás. De aztán nem vitték túlzásba pontszórást, elég egyértelműen adta magát a történet, bár kissé a hölgy, aki a térképre koncentrálásnál bezavart, hogy én akkor mikor is indulok, megzavart annyira, hogy sikerült kapásból rossz oldalról venni a kötelező egyest. És még túl is szaladni, így már hátrányból rántottam az elejét. Aztán folytattam egészen jól, az elkövetkező három pontra. Aztán jöhetett volna az erdő, de ott sikerült megint benéznem valamit, így egy jó perces hibával mehettem neki a mászásnak, ahol aztán szép sorban fűztem fel a pontokat. Hogy ott a fel felében mi is történt, azt nem tudni, de folyamatosan kaptam a 20mp-ket pontonként a srácoktól. Szép kis kört rajzoltunk le, amikor már a másik gerincen mentem lefele jött a szokásos fekete leves. Beraknak egy tök egyenes átmenetet, amin van egy kis megszakítás az útban. Zöld nem zöld, lakott nem lakott? Lehet az, megyek a felkiáltó jeles ösvényre, ezt mondja a szívem, az eszem, a megérzésem. Már épp elfordulnák rá, amikor szembe jön Ádám, alulról a lakott irányából. „Át lehet menni?” „Igen”-jön a válasz. Na akkor arra tovább. Még egy kocsi is be balfácánkodott elém, aztán nyomatás lefelé. És, és, és, a bokrok között az út végén… kerítés. Basszus akkor hogyan tovább? Fel még egyszer nem megyek az tuti. Keresek egy átjárót. Na van valami itt a fehér erdőben, ja nem jelölt házak, kerítés. Irány egy metsződés, ott mintha valami ösvényszerű menne. Azon be, végig a horhoson, majd a végén kerítés, de nini egy luk. Át rajta és kint vagyok a vágyott ösvénynél. Amin lehetetlen bringázni, ráadásnak a komplett női elit mászik fel rajta, elférni nem lehet. Olyan lassan megyek le, hogy elunom az életem. Végre leérek, megfogom. Irány a szőlő. Ott már nagy meglepetés nincsen, egy kis tájékozódás ,meg vagy 7 pont és irány a cél. Kornél 6 perccel indult utánam, megvárom. Sehol, akkor irány vissza a versenyközpontba, hogy egyáltalán megfogtunk e mindent. Na az sikerült. Várok. Végül Zoli adott 40mp-t! Igen, nem kérdés ott kaptam ki ahol megint éreztem hogy nem arra kell menni. Ezen túl hallgatok a megérzéseimre. De azért egy harmadik hely legalább összejött!

Most 3 hét pihi tájbringában, és csak egy maraton rondít be a képbe a hétvégén, meg remélem némi térképjavítás!

2018. május 7., hétfő

A Gizda és a Tonna akcióban


A K3 az a verseny, vagy rendezvény, vagy valami teljesítménytúra/verseny kombináció, ami immáron 4 éve fix tagként szerepel a versenynaptáramban. Itt nem nagyon vannak „ha”-k! Nem sok olyan esemény van, ami arra tudna ragadni, hogy ne vegyek részt ezen a remek eseményen. Illetve ez így nem igaz, egy lehet, ha nem találok társat. Mert, hogy ez egy csapatverseny, és egyedül elvben nem lehet indulni. Persze érthető is. Akkora területet kell bejárni, ahol azért ha valami történik, nem túl jó az esély, hogy rád találnak, ha ellenben van egy társad, na az kihúzhat a bajból.

Idén is egyértelműen szerepelt a naptáramban az esemény. Csakhogy hű társam Csonti, már tavaly óta pedzegette, hogy nem biztos, hogy bevállalja velem az eseményt. Az ok szerinte az, hogy ő túl gyenge vagy ilyesmi, ami persze nem igaz, de megértem ha fél attól, hogy túlvállalom a teljesítőképességét. (Pedig azért én maximálisan figyeltem mindig rá, csak 130%-ot akartam általában belőle kihajtani.) Hosszú hezitálás után, végülis úgy döntött, hogy nem érzi magát olyan állapotban, hogy részt vegyen úgy a versenyen, hogy engem nem hátráltatna, így aztán sikerült társ nélkül maradnom. Persze, mivel erről már tavaly szó volt, ezért puhatolóztam társak után, hogy ki vállalná be velem. Nem voltak kilométeres sorok a jelentkezési ablaknál, egyedül Kornél mondta, hogy lehet, de aztán amikor idén megkerestem ő is visszakozott, Csabi meg éppen államvizsgára készül, így ő sem vállalt velem egy ilyen kihívást. Már épp azon voltam, hogy elindulunk utánfutóval családiban, vagy  hogy ezen a szombaton a Horváth Bajnokságon próbálom ki magam, amikor egyszer csak bejelentkezett Köllőd Robi, hogy ő megpróbálná. Meg is beszéltük a részleteket, és kész is volt a csapat. Ráadásnak adta magát a név. Nyilván egy „70 kiló vaságyastul” társsal csak nem mehetek Tonna Bike néven, így aztán „A Tonna és a Gizda” csapatnévre esett a választás. Ez nyílván új csapatpóló és zászló tervezést eredményezett, amit Robi lánya vállalt be, aki végül az 1 éves gyermeke mellől küldött, egy rajzos vázlatot, ami egyértelműen elnyerte a tetszésemet, és azonnal ment át Ágihoz, aki ebből a rajzból megvalósította a csodás végterméket, amit aztán az Indigó pólónyomtató műhely 1 nap alatt le is gyártott. Így minden készen állt, hogy meghódítsuk a Karancs – Medves környékét.


 
Viszonylag korán lementünk a versenyközpontba, ahol bár nem akartam túl korai rajtot, de 8:00-kor már olyan tűkön ültünk, hogy 8:11-kor neki is láttunk a derbynek. (Naná hogy kapásból hívott Ági, aki így megtudta, hogy az elkövetkező 9 órában ne zavarjon.)
 
 

A csapat fotózás után, természetesen a harci kiáltásunkat is bemutatva „Hol vagy CSONTI!”, neki is láttunk a térkép berajzolásnak. A „mestertől” tanult módszerrel, már előtte nap felkódoltuk a térképet, így alig 40 percnyi rajzolással minden pont fent volt a térképen, a pontértékekkel, és az őrzött pontok nyitvatartásával együtt. Maguk a pontok pártól eltekintve egy - egy tömbben álldogáltak. A legtöbb a Salgóbánya – Somoskő-vár környékén, a Medvesen. De jutott Szilváskő környékére, és a Karancsra is belőlük. Illetve itt - ott elszórva a területen. A saját elméletem, hogy a legtöbbet az őrzöttek érik, így azok voltak az elsődlegesek, és mind a 4 elérhető helyen volt. A kombinációk majd akkor, ha jönnek maguktól.
 
 

Nyilván a környéken kezdtünk, és tervünk az volt hogy felfűzzük a környék pontjait, és elmegyünk az őrzött várhoz. A bibi ott csúszott be, hogy 10másodpercen belül már újraterveztünk, és így egy nagyobb ívvel kezdtük meg a Medvesi túrát. Jól is ment, az első kettőt igen szépen kikaptuk, míg a harmadikra, megzavart minket a térkép méretaránya és vagy 2 km-rel túl is szálltunk az útkereszteződésen, mire a Humap applikációval sikerült magunkat helyre rakni, és visszaszáguldani a ponthoz. Innen aztán minden ment, mint a karikacsapás. Csak úgy jöttek a pontok. De a kis kisiklással, eljutottunk időben oda, hogy egy másik őrzött is elvben kinyitott. Az elv csak azért volt elv, mert a 10:00 kor nyitó pont még 10:15-kor zárva volt. Így beírtuk, hogy ott jártunk, majd gyorsan elugrottunk egy közeli forrásért, de ha már ott voltunk, felugrottunk Salgó várához, meg a Borzsorkánysziklára is. Innen visszaszáguldva az őrzötthez, sikerült maxra teljesítenünk, a Gólyatáborokból, és esküvőkről ismert „ceruza a sörösüvegbe” feladatot.
 
 

Innen most már tényleg a sor a Somos-kői váron volt, nehogy véletlen bezárjon előttünk. Közben még behúztunk egy forrást, illetve gondoltam felugrunk a vár feletti, mögötti kilátókhoz, de mint Dankó Pistáéktól megtudtuk, némi csaláncsípéssel, és Kolompárék kutyafalkájával futottunk volna össze ha ezt megpróbáltuk volna. Mentünk a biztosra, irány a vár, onnan meg majd tovább tervezünk. 11:35 körül értünk a várhoz, ami azt jelentette laza 3 óránk már elment a versenyből, és alig tekertünk 17,5 km-ert, ami finoman szólva lassú. Tavaly a Vértesben az első óra alatt ennél többet tettünk meg, igaz ott összesen 4 pontot gyűjtöttünk be ezen a kilométeren, itt meg vagy 13-15-öt.
 
 

A várnál jött a fifikás hasba akasztás. Igen gyerekek, tanuljatok, sokszor mondom órán, hogy a tanórákon szerzett tudás, majd vissza fog jönni. Hát itt nekünk is voltak gondjaink, lévén azt kérték mondjuk el a Szózat első 5 versszakát. Na ki az akinek ez így hasra ütésre megy, nálunk ez még egy kis légszomjjal is meg volt spékelve. Persze az első kettő megy, nem tudom miért emlékeztem arra, hogy ez 8 soros versszakokból áll, amikor csak 4. Még a harmadikba i belekezdtünk, de nyílván végig csak a Himnusz ugrott be. Végül muszáj volt feladni a verselést. Na erre kaptunk mentőövet, és elénekelhettük. Ja, mondtam már, hogy a pont véletlenségből egy falunap és ezer turista közepén volt, és itt kellett volna Szózatot énekelni. Na de a pont kell, így végül vigyázba vágtam magam, és neki kezdtem az eléneklésének, amire megkaptuk a 40 pontot az 50-ből. A pontőr dicsérte a hangomat, majd este mondta, hogy még volt egy hasonlóan szép ének, naná hogy Kárpáti Gabi zongoraművész barátomtól.


A várnál tervezés. komoly gondolkodás, hogy most megmásszuk 110 pontért a környéket, majd csorogjunk le Szlovákiába, vagy dobjuk a francba, és 110 beszerzésével átmenjünk a Karancsra. Egyikünknek sem volt kedve ahhoz a mászáshoz, ráadásnak én megfogadtam, ha a környéken járok átmegyek az erdei alagúton, ha tudtam volna, hogy van a környéken egy eltemetett Viadukt, akkor azt is megnéztem volna. És mivel az egyik pont pontosan az alagút volt, ezért arra vettük az irányt. Látszott, hogy az erősen montis útvonal, így hamar meg is volt, majd elmentünk valami turistaházhoz, amin vájt szemű térképész helyesírás ismerősöm, Máthé Tomi kiakadt, mert rossz falut írtak hozzá az itinerbe, de én a térképet néztem nem a falvak nevét, így egyértelmű volt hova is kell gurulni. Innen még egy pont megfogásával lerándultunk a Salgótarján tábláig, hogy onnan a jelölt felhagyott bányászati műúton, amely bringaút jelölést is kapott felmásszunk a Karancs oldalába.


Szóval azért azt a kedves bringás út tervezőt, aki egy teljesen szétrombolt, egykori betonutat, ami se nem makadám, se nem beton hanem valami összetört ótvarság, és nem mellesleg helyenként 20%-al emelkedik, bringaútnak jelöl… Ja és mindezt a déli forró napon. Mielőtt levágódhattunk volna az őrzötthöz, megnéztük a kombinációkat, és kiderült az egyik forrás kell a Karancsoldalából, így bár taplószáraz volt a kulacsunk, felugrottunk, vagy inkább felmásztunk a pontért, holott örültem volna ha egy fogaskerekű felhúz oda, bár lehet ez a bringaút még annak is meredek lett volna. Ráadásnak én még csak nem is jó helyen kerestem, így Robi találta meg a pontot.


Innen aztán búcsút intettünk a Karancsnak másszon oda fel a radai rossebb, pláne hogy az út innen csak meredekebb lett volna. Így vissza az őrzötthöz. Ahol a kitikkadt kiszáradt ridernek ÜRES sörös dobozokat kellett ledobálnia egy padról. Legalább kiihattuk volna a tartalmukat, de azt a pontőrök „kötelezettségből” már korábban megtették. Innen a terv szerint vissza kellett volna mennünk Salgótarjánba, de egy hírtelen elhatározásból a másik irányt választottuk, és egy zseniális single trailen húztunk ki a Karancs túloldalára, ahol ráadásnak egy Csárda, vagy inkább kocsma volt a pont. Na itt aztán le is rohadtunk a kanapéra nem kevés folyadék társaságában, és vagy 15-20 perc pihegés és tervezés után, szárnyaltunk tovább immár tényleg Salgótarján irányába.
 
 
Tudtam, hogy most jön majd a feketeleves. De a Pécs-kőre több okból is muszáj volt felmászni. Nagyon sokat ért, és még őrzött is volt rajta. A városban még feltekertünk, bár amikor megláttam a külső lépcsős panelházat az már sok jóval nem kecsegtetett. Hát, amikor neki mentünk egy olyan aszfalt emelkedőnek ami brutális meredek volt. És ekkor még csak a városban voltunk. Erre Robi megszólal „a turistaúton, vagy a kitudja milyenen?” Utóbbi rövidebbnek tűnt, így azt vállaltuk. Persze az út egy idő után ösvény lett, majd egykerekes tolás az akácos bozótban. Aztán felértünk, hogy utána „lovak vadak s mí jó falat” által összemászkált megszáradt agyagon haladhassunk tovább. Én kivoltam, mint a liba. Borzadály talaj, ráadásul bőven emelkedik, és kivagyok száradva mint a tapló, vizünk pedig hát fogytán, nem kicsit nagyon. Ráadásnak a pont nem volt ott ahol kellett volna lennie. Végül 300m –el lejjebb bukkantunk rá, de ha tudjuk, hogy ott van, akkor nem ezen a szutykon mászunk fel. Innen irány az őrzött a Pécs-kő alatt. Ahol ismét tervezés, illetve feladat. Bogyó és Babóca kártyák megfigyelésével. Na jó, egy 5 meg egy 1 éves gyerek van otthon, talán ez menni fog. Maxoltuk is a pontot. Innen a döntés, hogy fel a Pécs-kőre, aztán le és necces lesz még pár pontot begyűjteni. Pláne hogy a Pécs kő egy orbitális bazaltszikla volt, amit kötél segítséggel kellett volna megmászni, ha a kötél nem maradt volna a kezembe, De ott maradt, így SPD-ben maradt a sziklamászás.


A lejtőzés gondoltuk maga lesz az élvezet. Aha, a piros háromszög csak elvben turistaút. Ott turistajel van, út nincs. Mondhatnám, hogy Freestyle síelés, csak bringával. Na jó, volt 100m amit nem tekertünk meg, de az egy meredek sziklafal volt szinte. Lent a faluban szembe jött az égi áldás, az alfa - omega, amire az ember folyamatosan vágyik, aminél szebbet nem láthat, egy kék kút. Két 750-es kulacs kapásból belém folyt, majd még eggyel elraktam. Máris szebb volt az élet.

Innen valami sóderhegyekhez mentünk. Hát azok úgy néztek ki mint a Pich Blackben a dómok. Néztem is a Napot, hogy fent van, e mert nem szerettem volna ha azok a szárnyas dögök kirajzanak belőlük.


Az idő kezdett vészesen fogyni. És voltak még helyek amiket felkereshetünk. Döntést kellett hozni mit vállalunk mit sem, így arra mentünk ahol több pont is díszelgett magasabb értékekkel. Ennek az lett a vége hogy elénk jött egy Himalája, amit sikerült 20 perc alatt High5-al megtolva abszolválni. A strava szerint van, aki 7 perc alatt megy fel rá, hát váljék egészségére. Innen egyben megegyeztünk, többet felesleges fel, nem. Így a sok pontból már csak egy kilátóra futotta, pláne hogy a nettó időből már kifutottunk. Tudtuk, hogy van némi bónusz időnk, de ugye arra az ember nem épít, hiszen bármikor jöhet egy defekt, vagy egy láncszakadás stb. Így úgy döntöttünk, hogy 16:30-ra be kell érnünk, egyébként elég lett volna 16:45-re is. Végül is 16:20-ra már a bázisra értünk. Átnéztük, hogy mindent a legjobb tudásunk szerint megoldottunk e, még a bónuszt is, nem e maradt ki semmi, majd a szemetünkkel együtt leadtuk a lapot.

Innen hogy mi lesz már egy jó kérdés. Mivel semmi ismerős nem érkezett még be, és senki sem jött vagy 20 percig, ezért inkább a szállás felé vettük az irányt, és egy tus, némi frissítés után mentünk vissza a versenyközpontba, elcsacsogni a többiekkel, vacsorázni, sörözni, lógni kicsit.



Az eredményhirdetés másnapra került. Bíztam benne hogy az első 10-be, de inkább az első 5-be kerültünk. Ahogy kúsztak felfelé a pontok, egyre jobban meglepődtem, hogy mennyire elől vagyunk, majd a 4.-nek sem minket hirdettek. Összenéztünk Béciékkel, akikről tudtuk, hogy kevesebbet csináltak elvben, és még mind a két csapat bent volt a körben, ráadásnak még a 3. sem mi voltunk. Bécivel mondtuk is, hogy vagy kizártak mindkettőnket, vagy akkor mi hozzuk el a dobogó legfelsőbb fokait. Béciéké lett a 2. hely, és mi, amíg nem írták ki meg Kopé nem kezdett el fanfárokat zengeni Csontiról, addig nem akartam elhinni, de miénk lett a győzelem. Sajnos Robi nem várta meg az eredményhirdetést, de természetesen azon nyomban informáltam telefonon. Győzelem 4 év után újra.

És hogy jövőre mi lesz? Tervben van. Hogy ki lesz a társam? Majd meglátjuk, remélem ha már Csonti úgyis eltervezte hogy Bunyikkal megy, akkor esetlegesen Robi bevállalja jövőre is, mert hogy egészen jó párosnak tűntünk. Majd addig valahogy erősödök a felfelékben.

2018. május 2., szerda

Mi lett volna ha…

De ugye a „ha” nem játszik, az egy „állandó”, nem létező, fogalmatlan fogalom. Mivel több kollegám, is mint kiderült követi a sporttevékenységeimről írt beszámolókat, előre tisztázom, hogy vannak versenyek ahol van realitása annak, hogy az élen végezzek, és vannak versenyek ahol a cél az abszolút jól érezni magam, avagy szívatni magam amennyire lehet, és kihajtani magamból a végleteket, javítani az eddigi időeredményimen, vagy csak ott lenni és élvezni a tömegben vagy tömeg nélkül a gyönyörű tájakon való suhanást. A maratonok pedig ilyenek. Ugye nem vitás hogy a master 1 az egyik legkeményebb mezőny, ahol az 50%-ba beférek, akkor akkora király vagyok, hogy csak na. De a legfőbb cél, hogy kissé javítsak az eddigi időmön, na meg itt lehet igazán lemérni, hogy tavalyhoz képest hol vagyok, mert a pálya nagyjából ugyanaz, na jó az időjárás nem feltétlen.

Na és akkor mi is a helyzet a Balaton maratonnal? Először is ide még nem sikerült pihenten megérkeznem. Tavaly a saját versenyemet rendeztem előtte, idén meg Salzburgi sprinthétvégéből rándultam át Balatonfüredre. De ha már itt van a sarkon a derby, hát csak nem hagyhatom ki. Ráadásnak megszabtam azt a szabályt is, hogy nem nyírom ki magam mindenféle giga távval maratonokon, hanem maximum 50km-ig megyek el, márpedig a Balaton marci hosszútávja biza pont 50 kili a kiírás szerint, így adott volt, hogy hosszútávon álljak rajthoz.

A nem teljesen pihent lábakhoz még az is hozzátartozik, hogy volt szerencsém hétfőn montikat tesztelni, szám szerint kettőt. Az igazi cél az volt, hogy kipróbáljam milyen egy alu vagy karbon merev seggű 29, lévén olyanon még nem ültem. Na hát most sem. Mint kiderült sikerült egy 27,5-ös carbon bicót lenyúlnom a tesztflottából, amin kb. 1 km alatt éreztem, hogy úgy ülök rajta, mint majom a köszörű kövön. Nem is éreztem jól magam, bár az igaz, hogy maga a carbon váz csillapítása az szinte egy teleszkóppal ért fel érzetre, na meg játékos is volt a kanyarokban, de én köszönöm maradok a 29-es keréknél. Viszont amint visszavittem a szervizes srác a fenekem alá dugott végre egy merev 29-est… majdnem. Merevnek merev, 29 nek 29, csak éppen nem teljesen monti, merthogy ez egy pedelec volt. Na ezzel adtam az élvezetnek. Gyepáltam hogy mit tud az elektromos rásegítés. Azért amikor vigyorogva mész fel 20-as tempóval Füred Nagymezőre az azért ott van a szeren. Mondjuk ennek meg kivolt nyírva az első teleszkópja, és ütött a hátulja mint állat lefelében, de maga az élmény az király. Sokadik bringának a flottában azért elfogadnék egy ilyen e-bikot, tudnám mire használni, de csak sokadik gépnek.

Na de eljött a kedd, és akkor nézzük a Balaton marcit. Végre Helkát is magunkkal vittük mert a nagynénje és a nagypapája bevállalta, hogy ellesznek vele amíg mi Ágival versengünk. Boti meg maradt a mamánál. Így teljes nyugodtsággal próbálkoztunk bringázni. Ági 25 kilin én 50-en.

Már a rajt is vicces volt, vagy 10 percig aszalódtam a napon, közben megtapsoltunk mindenkit aki elrajtol majd a versenyen. Blazsó Marci, Burucki Szilárd Szalai Peti stb, volt és mostani magyar bajnokok sorakoztak az első sorban és a sok nagy név között, Ádám röhögve, de benyomta még az én nevemet is, ami természetesen, mint mindig most is nagyon jól esett. (Köszi Ádám)

A rajtnál aztán el is kezdődött a tolongás. Majd figyeltem, ahogy Fehér Csabi majdnem felkenődik a járdán egy villanyoszlop – kuka combóra. Az emelkedőkön aztán úgy belassultam, ahogyan nem szoktam. Először nem értettem mi a gond, nem vagyok bemelegedve vagy mi a manó, de úgy hagytak állva, ahogyan lehet. Mondjuk fent az erdőben majdnem fekve is hagytak, mert egy szarvas a hátam mögött rongyolt át a mezőnyön, majdnem engem csapva meg, de megúsztuk. És ahogy sejtettem lefele meg úgy ment a gép mint a veszett. Itt volt a kutya elásva. nem full merev brainnel megyek, de lehet valahogy kéne még bele fújni. És ez az egyes kiengedés, már azt teszi hogy izomból elcsavarom a hátulját, ami így elvesz egy halom energiát. De hát ez van, lefele meg megy mint az állat, meg síkon is. Így aztán a pálya elejét megpróbáltam így. Úgy éreztem lassabb vagyok mint egy éve, pedig a cél az volt hogy Mets Miki tavalyi idejét a 2:52 hozzam idén. Abból is gondoltam, hogy lassabb vagyok, hogy vagy másfél kilométerrel korábban jött meg a rövid táv első Fülöp Ádi, mint tavaly. Na jó az az emelkedő ahol elment nagyon nem esett jól, de tudtam, utána jön a hosszú száguldás lefele a frissítőhöz, ahol tavaly nem frissítettem, de idén fogok. Ráadásnak azon az úton ment le amit Böbci pár évvel ezelőtti versenyéről elég jól ismertem, így aztán lehetett robogni a frissítőig. Ott gyorsan megpróbáltam hozzájutni izohoz, ami sikerült is, majd bringára fel, és irány a hosszú sík.

Itt utolértem Hajtány Szlivit, meg egy Mediteches lányt, aki aztán végig a környékemen maradt. Én lefelé mentem jobban ő természetesen felfelé. Huh de élveztem ezt a száguldós részt. Majd a Nagymezőről irány ismét a hegyek. Itt aztán úgy belassultam, mint akire horgonyt vetettek. Meguntam egy idő után, és az elválasztó után leugrottam a gépről és behúztam a braint. Na így már bírtam menni felfelé! A bánya melletti meredekkel azért nem próbálkoztam meg, nehogy technikai gond legyen belőle. Szépen feltoltam, majd vissza gépre és gyorsan betakarítottam a Recsek-hegy aljáig, akik az előző toláskor leelőztek. Jött a Recsek-hegyi emelkedő. Csak szép finoman. Nem érdekel ha beszól Böbe a kolompja mellől, amilyen állapotba vagyok nem fogok csak arra, hogy bebizonyítsam fel lehet ott tekerni, energiát pocsékolni, ezért a végét megtoltam. Majd visszapattantam és megint visszaelőztem mindenkit, aki a tolás közben lehagyott. Újabb hullámok, majd egy hosszabb fel után, egy számomra új ösvényen ereszkedtünk le Hidegkútra, a második frissítőhöz. Természetesen izo itt is jött, bár rohadt nehezen fértem hozzá, mert a sporttársak nem kicsit állták el az asztalt. Majd gyors brain lazítás, mondván innen már durva felfele nincsen. Szerencsémre az összes defekt veszélyes szakaszt túléltem, csak egyszer csúsztam le a bakhátról, de kezdett szépen mozogni a lábam. Egy ILB-s sráccal kerülgettük egymást. Felfele elment, lefele meg technikáson visszahoztam. Aztán éreztem, hogy az erő a túl oldalon van, így elkezdtem morfondírozni hol érdemes zselét bevenni. Tudtam még, hogy van egy kegyetlen feltolás, így azelőtt felesleges. De ott aztán bevettem, és a lefelére már teljes koncentrációval, felspannolt izmokkal érkeztem. Így aztán az utolsó hullámot már könnyen teljesítettem, majd, elkezdődött a végtelen száguldás. Ami a csövön kifér. ILB-s havert meg még vagy másik 4 srácot a dózer előtt megfogtam, majd a dózeren ezerrel. Jött az utsó frissítő, itt bizony nem állok meg, de nyújtják a vizet meg az izót, így el is kaptam egyet, 30-as tempónál a fele rám fröccsent, de azért pont annyit megittam amennyi kellett. Innen aztán küldtem amit tudtam. Végre megláttam Szilvit meg egy másik srácot. Pont a meredek visszafordítónál tudtam elmenni mellettük. Gyorsan kistányérra raktam, és elindultam a rövid felfelén, hogy Szilvit ne akadályozzam, meg nehogy visszakerüljön elém, mert lefele jobban megyek. És ekkor, érzem hogy… aztán reccs, patt, lánc beakadva himbálódzik, két külön véggel. Megemlítettem némi ősi szakmát, a japán gyártó cég szüleivel és felmenőivel közösen. Majd átgondoltam, hogy 4 kilivel a vége előtt elkezdjek e szerelni, vagy roller. Utóbbit választottam mert emlékem szerint innen szinte végig lefele. Sajnos csak szinte. Pár helyen bele kellett tolni, és sokan vissza is előztek, de a vicc hogy még így is előztem a lefelében. Végül aztán nagylendületű rollerezéssel sikerült beérni a célba. Persze Ádám ismét ódákat zengett rólam, pláne amikor észrevette, hogy 50-en mentem. Az lett volna még érdekes, ha észreveszi, hogy lánc nélkül érkezem. De ne legyek tellhetetlen, Ádám a legjobb spiker szerintem a szakmában van stílusa, mindenkit bemond aki megjön, ha véletlen nem, akkor elnézést is kér tőle. Imádom, adja a hangulatot. Nélküle nem ugyanaz egy maraton.

Idő 3:00:12 vagy valami ilyesmi, egy perccel jobb mint tavaly. Ha nem szakad le a láncom meg lett volna MM ideje, mert Szivi 2:54-et ment és szerintem még onnan adtam volna neki 2 percet. De a „ha” a „volna” nem indultak a derbyn, csak a láncszakadás.

És most itt ülök a kanapén, egy nappal a derby után, a derekam fáj, semmim nem működik, a hétvégén pedig K3, ráadásul Köllöd Robival, akivel még hajtani is kell, úgyhogy holnap el is megyek átmozgatni. a hétvégén meg a Tonna és a Gizda belecsap a lecsóba!