Nagybányai kiruccanás

Ha Mk szempontból nézem ezt a hétvégét, akkor maradjunk annyiban utolsó utáni esély, ha az éves értékelést tekintem. De Nagybányát nem szabad így nézni. A tavalyi év legemlékezetesebb rendezvénye volt, és itt azt kell mondjam volt verseny is, de nem azért, hanem Totyi ,ahogy a helyiek hívják, vendégszeretete miatt. Olyan helyeken jártunk, ahova nem jutottunk volna el nélküle. Nem véletlen, hogy Áginak ez az egy verseny volt nagybetűkkel beírva a naptárába. És előre mondom az idei is igencsak jól alakult.

A pénteki indulás sok kavarással, de végül sikeres volt. És bár az út jelentős részét dugóban tettük meg, lévén hogy a magyar autópálya hálózat sok sebből vérzik és ezek között az M3 gyakorlatilag halálos ágyán fetreng, hiszen lehetetlen rajta a közlekedés Pest és Hatvan között, de azért egy laza 6-7 órás út után meg is érkeztünk a szokásos sportszállóra, ahol természetesen Zoli a szokásos rekesz sör pálinka kombóval várt bennünket. Meg is kóstoltuk, lévén másnap bőven voltidőnk kipihenni, hiszen csak késő délután volt rajt. Az egy más kérdés, hogy a Nagybányára tervezett kiruccanás, amikor még 11-kor a magyarok nagy része ágyban fetrengett, ismét elmaradt, de Zoli kárpótolt minket később valami egészen mással.

A sprint egy városinak tűnő sprint volt, bár az aszfalt utakon, a fully rendesen dolgozott, hát a román építési minőség nyilván hagy kivetnivalót maga után. A pálya eleje, kifejezetten gyors pörgős bár hosszúátmenetes rész volt. Néha olyan érzésem volt, mintha Velencei házfalak között mennék futás helyett bringával. Ráadásnak mivel Hidy előttem indult 4 perccel, és jó párszor összefutottunk, ezért úgy tűnt talán egy tempóban haladunk. 

A pálya középső szegmense nem az én részem volt. Másztunk másztunk és másztunk. Csak mint a múlt héten. Felvettük 3 átmenetben a pálya szintjét, és nem akárhogy. Mint kiderült mászni még szinte hasonló tempóban másztunk, de a visszautakon Hidy jobban ment. Ezt éreztem is, hogy nem lehetünk már együtt, és ez látszik is az időeredményeken. a mászás idén sem az én pályám. Ezt el kell fogadnom. De a fekete leves csak ezután jött. Fogva a 41-es pontot, elértem a pálya csúcs magasságát. Innen jöhetett a lefele száguldás. Aha, csaj az út, amit kinéztem igen távol állt a jelölésétől, tele kigördülő kövekkel, amikkel nem tudtam mit kezdeni, így békaügetésben haladtam lefele, miközben Jankó Tamás is felért rám, reflexből fordultam is le arra amerre kinéztem, azt hittem Tamás mögöttem jön, és a kisösvényre előbb akartam rámenni mint ő. A kisösvény közelében lelassítottam, de… „Mi van, hol az ösvény, ja ott, de miért van itt egy kerítés?” Ja hogy rajta van a térképen. akkor ez most áthatolható vagy nem? Van e a másik végén valami, és az Erdélyi, ló méretű, emberevő juhászkutyák a kerítés mögött tanyáznak e. Osztottam szoroztam, ezt besz..ptam. Na jó akkor vissza, és az 5-ön keresztül irány a 8. Aha, csak az az út maga volt a rémálom gördülő kövek, mindenhol, haladhatatlan lejtő, ketten ültünk a bringán én és a Majré. De ezen is túl lettem, és végre a betonon nyomulhattam lefele, míg nem egy olyan derékszög lett az úton, ahol majdnem matricaként végeztem egy házfalon. De a 8 meglett, Tamás sehol, irány a befutó, cél. Dühös voltam, magamra, a térképre, és legfőképpen a kerítésre. Pláne amikor kiderült, hogy 5 percet kaptam Zolitól, és még így is dobogón lettem volna 40-ben, vicc. (Ráadásnak a fél mezőny átmászta azt a kerítést, tehát nem én voltam hülye hogy arra mentem, csak én nem kockáztattam meg! 3 perc, kb ennyi csak ebből az egészből benne maradt, lévén hogy a 7-8-ra betonon kellett volna végig lehúznom, de az nekem nem rajzolódott ki, pedig ezek nekem szoktak meglenni. Nehezen tettem túl magam az egészen, de ez van.

Na de jöjjön a délutáni program. a terv, hogy lanovkával fel a hegyre, a tavalyi étteremben kaja. Aha csak elkezdett lógni az eső lába, olykor csepegett is, így Zoli kitalálta, hogy menjünk fel a Kék tóhoz, ez egy kis nyugis séta. Mivel csak a szétkopott szandicipőm volt nálam, ezért örültem, hogy egy picit fogunk csak sétálni. A „picit sétát”, azt valami megmagyarázhatatlan Partiumi módon kell Totyinál elképzelni. Jött egy olyan meredek oldal, hogy gondolkoztam, hogy talán kötél is kéne hozzá, pláne amikor megszólalt, hogy itt megy fel a helyi XCO pálya, meg jön le. A frissen felvett pólóm kicsit átnedvesedet, de épp hogy csak egy picit. Aztán a tó kárpótólt mindenért, pláne hogy a gyönyörű környezet mellett, még egy kötél is lógott felette, amit persze a Rózsa család kapásból birtokba vett. Mi azért szurkoltunk, hogy ki fog először csobbanni, de végül mindenki megúszta szárazon. 

Zoli persze megszólalt, hogyha van kedvünk egy laza 100m szinttel felmehetünk olyan helyre, ahonnan király a kilátás. Persze volt. Bár azért a csapat egy kisebb része pl. Ági is ezt a túrát már nem vállalta fel. Szépen haladtunk felfelé. Mindenféle beszakadt bánya járatok mellett, amik gyönyörű látvánnyal rendelkeztek, kiegészítve Totyi idegenvezetésével. Végül felértünk a hegyre, és tényleg káprázatos kilátásban volt részünk, bár nekem végig azon járt az eszem, hogy ebbe a lehetetlen lábbeliben, hogyan megyek vissza azon amin feljöttünk. Kérdeztem is Totyit, hogy merre megyünk le? A válasz, „itt van alattunk a kereszt onnan már út visz le!” Út olyan partiumi módon, ergó nyomokban utat is tartalmazott. Olyan omlott kő mezőn mentünk le, amin talpon maradni még túrabakanycsban is kihívás volt, nem hogy egy szétnyűtt szandicipőban. Amikor meg beértünk az erdőbe, ott is utat, mit utat nyomot is csak elvétve láttunk, meg a vezető hátát is, mert úgy szétszakadtunk, hogy lassan félő volt az utolsót aki végül én lettem, megeszik a medvék. 

De lejutottunk élve, hiánytalanul. Ja és a pólómon kb egy cm hely nem volt ami száraz lett volna, és így mentünk valami étterembe, ahol a kerthelyiségben hűvös is volt, és a kiszolgálás sem gyorsult be. Ráadásul szerintem az ételek sem adták azt az ízes ételprojektet amire az ember számított. De azért nem panaszkodott túlsokat egyikünk sem, bár a hűvös leves, és a puliszkás temesvári pörkölt hiánya azért zavart. Persze Zoli még erre is rátudott rakni egy lapáttal, és mikor visszaértünk, friss, anyukája által sütött fánkkal lépett be a szállásra. Már a szemünkön is kaja jött ki, de ezt kihagyni nemlehetett. Attól nem féltem, hogy másnap eléhezek az ultra (hah) longon.

A hosszútáv hívjuk csak így bár várhatóan nekünk ahhoz is rövid lesz, ugyanott volt mint tavaly. Mármint terep ügyileg. Csak a cél volt máshol.

A pálya eleje abba az út tömegbe kezdett ahol Hidy tavaly elvérzett. Ráadásnak most mögöttem indult, így az életemért is menekültem előle. Bíztam kicsit abban, hogy gondot fog neki idén is okozni, de nem okozott. Szerencsémre a rajt előtt egy pillantást tudtam vetni a F14 térképre, és máris tudtam, hogy van egy pont a dózeren, magyarán ha be kell fordulni a rengetegbe azt ehhez lehet mérnem. Jól is jött, mert az egyes egy ilyen helyen volt, így csak arra kellett figyelni ha elérem a pontot akkor túl mentem. De mivel szinte ugyanott volt a pont mint tavaly, így tudtam hol kell befordulni. Az egy más kérdés, hogy a szemem majd kifordult mire felmásztam a pontig, meg láttam a juniorokat lefele jönni, persze hogy miért azt nem tudom, mert a kettesre fent kell maradni a gerincen. Itt aztán az út rengetegben határozottan törtem előre, csak arra figyelve, hogy mindig az oldal tetején és szélén maradjak. Vertem is Hidyt az átmenetben, de amit nyertem a réven eldobtam a vámon, hogy hogyan ment egy perccel jobbat a hármasra, azért az egy kérdés, pedig én is haladtam nem gyengén. Végre jött egy brutál hosszú átmenet. Alulról, felülről? Ahh nincs kedvem visszamászni, irány a rajt felé. Úgyis mindenki arra jött. Mentem ami a csövön kifért. Volt benne jócskán szint is, és néha hátrasandítottam, hogy mikor bukkanik fel a háttérben a zöld cube, de egyelőre nem jött. Ellenben a fennsíkon szembe jöttek velem a junior ifjak, hogy miért az nem volt tiszta, mert, hogy én nem arra mennék az 5-re na az tuti. Nem is arra mentem. Egy olyan göröngyös ám nem annak jelölt utat fogtam ki, amin öröm volt menni, fullra fújt első telóval. Szétverte a kezemet. Mindenestre ezen a 2 átmeneten Hidy vagy 4 percet kapott, igaz ebben benne volt, hogy a 3-4 ben határozatlanul visszafordult. 

Innen jött egy tavalyihoz kísértetiesen hasonló átmenet. Csak idén az út kivolt pucolva, nem úgy mint tavaly, pedig volt egy halvány gondolatom hogy nem arra megyek, de aztán mégis. Újabb majd percet kapott Hidy a napon utoljára. Jött egy újabb hosszú átmenet térkép forgatással. Kizúzva a betonra eresztettem, a közben megfogott juniorok után akik ellenben úgy mentek mint akiket kergetnek. Fel kellett mászni egy töltésre, na itt sikerült tolás közben visszacsúsznom, és ráesni az újjaimra, hát talán nem tört el, de most is nehezen gépelek, lévén idehaza öszeragasztottam a kettőt. 

A pontig végre sikerült ráfutnom az ifjúságra, de a végén azért kaptak előnyt… Persze azt nem tudom elszámolni, hogy ezen az átmenten, hogy kaptam két percet Hidytól, de valahogy mégis csak. Innen a faluban forogtunk, hol jól, hol rosszul választva útvonalat. Pl ahol azt hittem én csinálom királyul, ott kiderült, hogy a leghülyébb megoldást választottam. Majd jött a végjáték, sok ész nem kellett hozzá, de azért még a végére bekerült egy laza emelkedő. amin Zoli megint adott egy percet.

Mindenestre a célba érve Zoli sehol, és visszanézve sem érkezett. Lehet ma jött el az idő? Vártam egy darabig, de nem érkezet, odamentem Ádámékhoz akik egy romos házban nézegették a térképet. Na megjelenik Zoli. Órámat nézve, hááát lehet megvan, vagy nincs, necces hasonló az idő. Hát nem lett meg 36mp-vel jobb volt. Így aztán egy második hely. Az viszont sokat mondó hogy Jankó Tomitól alig 5 percet kaptam, ami számomra egy nagyon jó eredmény egy 80 perces pályán.

Persze a díjátadón csomag hegyek. Kétszer is kihirdettek minket, a románokat 4 szer is. Annyi nasit hoztunk haza amennyit a kölkök egy év alatt nem fognak tudni elpusztítani.

Aztán elindultunk haza, és Csengersimáig minden normálisan ment, de ott… több mint egy órát szívtunk a határon, hogy miért? Hát azt nem tudni, látszólag nem nagyon dolgozott ott senki. Néha átengedtek pár autót, de egyébként meg állt a sor. A buszt át sem nézték, csak átengedtek minket, csak hogy ehhez miért kell majd másfél órát állni. És ezzel a kálváriának még nem volt vége. Olyan piros volt az M3 Hatvantól hogy a Google és a Waze is megőrült. Végül már Gyöngyösnél lejöttünk a pályáról és célba vettük a 4-est, hogy egy jókora kerülővel érjünk Pestre. Mondom az M3 folyamatosan elesik, mint az M1 is. De hát nem az én dolgom ezt megoldani, max belenevelem a kölkökbe hogy ha olyan helyre kerülnek, intézzék már el…

Na de ismét egy remek hétvége Totyi vezetésével, őszintén köszönjük!