A Gizda és a Tonna akcióban

A K3 az a verseny, vagy rendezvény, vagy valami teljesítménytúra/verseny kombináció, ami immáron 4 éve fix tagként szerepel a versenynaptáramban. Itt nem nagyon vannak „ha”-k! Nem sok olyan esemény van, ami arra tudna ragadni, hogy ne vegyek részt ezen a remek eseményen. Illetve ez így nem igaz, egy lehet, ha nem találok társat. Mert, hogy ez egy csapatverseny, és egyedül elvben nem lehet indulni. Persze érthető is. Akkora területet kell bejárni, ahol azért ha valami történik, nem túl jó az esély, hogy rád találnak, ha ellenben van egy társad, na az kihúzhat a bajból.

Idén is egyértelműen szerepelt a naptáramban az esemény. Csakhogy hű társam Csonti, már tavaly óta pedzegette, hogy nem biztos, hogy bevállalja velem az eseményt. Az ok szerinte az, hogy ő túl gyenge vagy ilyesmi, ami persze nem igaz, de megértem ha fél attól, hogy túlvállalom a teljesítőképességét. (Pedig azért én maximálisan figyeltem mindig rá, csak 130%-ot akartam általában belőle kihajtani.) Hosszú hezitálás után, végülis úgy döntött, hogy nem érzi magát olyan állapotban, hogy részt vegyen úgy a versenyen, hogy engem nem hátráltatna, így aztán sikerült társ nélkül maradnom. Persze, mivel erről már tavaly szó volt, ezért puhatolóztam társak után, hogy ki vállalná be velem. Nem voltak kilométeres sorok a jelentkezési ablaknál, egyedül Kornél mondta, hogy lehet, de aztán amikor idén megkerestem ő is visszakozott, Csabi meg éppen államvizsgára készül, így ő sem vállalt velem egy ilyen kihívást. Már épp azon voltam, hogy elindulunk utánfutóval családiban, vagy  hogy ezen a szombaton a Horváth Bajnokságon próbálom ki magam, amikor egyszer csak bejelentkezett Köllőd Robi, hogy ő megpróbálná. Meg is beszéltük a részleteket, és kész is volt a csapat. Ráadásnak adta magát a név. Nyilván egy „70 kiló vaságyastul” társsal csak nem mehetek Tonna Bike néven, így aztán „A Tonna és a Gizda” csapatnévre esett a választás. Ez nyílván új csapatpóló és zászló tervezést eredményezett, amit Robi lánya vállalt be, aki végül az 1 éves gyermeke mellől küldött, egy rajzos vázlatot, ami egyértelműen elnyerte a tetszésemet, és azonnal ment át Ágihoz, aki ebből a rajzból megvalósította a csodás végterméket, amit aztán az Indigó pólónyomtató műhely 1 nap alatt le is gyártott. Így minden készen állt, hogy meghódítsuk a Karancs – Medves környékét.

 

Viszonylag korán lementünk a versenyközpontba, ahol bár nem akartam túl korai rajtot, de 8:00-kor már olyan tűkön ültünk, hogy 8:11-kor neki is láttunk a derbynek. (Naná hogy kapásból hívott Ági, aki így megtudta, hogy az elkövetkező 9 órában ne zavarjon.)

 

 

A csapat fotózás után, természetesen a harci kiáltásunkat is bemutatva „Hol vagy CSONTI!”, neki is láttunk a térkép berajzolásnak. A „mestertől” tanult módszerrel, már előtte nap felkódoltuk a térképet, így alig 40 percnyi rajzolással minden pont fent volt a térképen, a pontértékekkel, és az őrzött pontok nyitvatartásával együtt. Maguk a pontok pártól eltekintve egy - egy tömbben álldogáltak. A legtöbb a Salgóbánya – Somoskő-vár környékén, a Medvesen. De jutott Szilváskő környékére, és a Karancsra is belőlük. Illetve itt - ott elszórva a területen. A saját elméletem, hogy a legtöbbet az őrzöttek érik, így azok voltak az elsődlegesek, és mind a 4 elérhető helyen volt. A kombinációk majd akkor, ha jönnek maguktól.

 

 

Nyilván a környéken kezdtünk, és tervünk az volt hogy felfűzzük a környék pontjait, és elmegyünk az őrzött várhoz. A bibi ott csúszott be, hogy 10másodpercen belül már újraterveztünk, és így egy nagyobb ívvel kezdtük meg a Medvesi túrát. Jól is ment, az első kettőt igen szépen kikaptuk, míg a harmadikra, megzavart minket a térkép méretaránya és vagy 2 km-rel túl is szálltunk az útkereszteződésen, mire a Humap applikációval sikerült magunkat helyre rakni, és visszaszáguldani a ponthoz. Innen aztán minden ment, mint a karikacsapás. Csak úgy jöttek a pontok. De a kis kisiklással, eljutottunk időben oda, hogy egy másik őrzött is elvben kinyitott. Az elv csak azért volt elv, mert a 10:00 kor nyitó pont még 10:15-kor zárva volt. Így beírtuk, hogy ott jártunk, majd gyorsan elugrottunk egy közeli forrásért, de ha már ott voltunk, felugrottunk Salgó várához, meg a Borzsorkánysziklára is. Innen visszaszáguldva az őrzötthez, sikerült maxra teljesítenünk, a Gólyatáborokból, és esküvőkről ismert „ceruza a sörösüvegbe” feladatot.

 

 

Innen most már tényleg a sor a Somos-kői váron volt, nehogy véletlen bezárjon előttünk. Közben még behúztunk egy forrást, illetve gondoltam felugrunk a vár feletti, mögötti kilátókhoz, de mint Dankó Pistáéktól megtudtuk, némi csaláncsípéssel, és Kolompárék kutyafalkájával futottunk volna össze ha ezt megpróbáltuk volna. Mentünk a biztosra, irány a vár, onnan meg majd tovább tervezünk. 11:35 körül értünk a várhoz, ami azt jelentette laza 3 óránk már elment a versenyből, és alig tekertünk 17,5 km-ert, ami finoman szólva lassú. Tavaly a Vértesben az első óra alatt ennél többet tettünk meg, igaz ott összesen 4 pontot gyűjtöttünk be ezen a kilométeren, itt meg vagy 13-15-öt.

 

 

A várnál jött a fifikás hasba akasztás. Igen gyerekek, tanuljatok, sokszor mondom órán, hogy a tanórákon szerzett tudás, majd vissza fog jönni. Hát itt nekünk is voltak gondjaink, lévén azt kérték mondjuk el a Szózat első 5 versszakát. Na ki az akinek ez így hasra ütésre megy, nálunk ez még egy kis légszomjjal is meg volt spékelve. Persze az első kettő megy, nem tudom miért emlékeztem arra, hogy ez 8 soros versszakokból áll, amikor csak 4. Még a harmadikba i belekezdtünk, de nyílván végig csak a Himnusz ugrott be. Végül muszáj volt feladni a verselést. Na erre kaptunk mentőövet, és elénekelhettük. Ja, mondtam már, hogy a pont véletlenségből egy falunap és ezer turista közepén volt, és itt kellett volna Szózatot énekelni. Na de a pont kell, így végül vigyázba vágtam magam, és neki kezdtem az eléneklésének, amire megkaptuk a 40 pontot az 50-ből. A pontőr dicsérte a hangomat, majd este mondta, hogy még volt egy hasonlóan szép ének, naná hogy Kárpáti Gabi zongoraművész barátomtól.

A várnál tervezés. komoly gondolkodás, hogy most megmásszuk 110 pontért a környéket, majd csorogjunk le Szlovákiába, vagy dobjuk a francba, és 110 beszerzésével átmenjünk a Karancsra. Egyikünknek sem volt kedve ahhoz a mászáshoz, ráadásnak én megfogadtam, ha a környéken járok átmegyek az erdei alagúton, ha tudtam volna, hogy van a környéken egy eltemetett Viadukt, akkor azt is megnéztem volna. És mivel az egyik pont pontosan az alagút volt, ezért arra vettük az irányt. Látszott, hogy az erősen montis útvonal, így hamar meg is volt, majd elmentünk valami turistaházhoz, amin vájt szemű térképész helyesírás ismerősöm, Máthé Tomi kiakadt, mert rossz falut írtak hozzá az itinerbe, de én a térképet néztem nem a falvak nevét, így egyértelmű volt hova is kell gurulni. Innen még egy pont megfogásával lerándultunk a Salgótarján tábláig, hogy onnan a jelölt felhagyott bányászati műúton, amely bringaút jelölést is kapott felmásszunk a Karancs oldalába.

Szóval azért azt a kedves bringás út tervezőt, aki egy teljesen szétrombolt, egykori betonutat, ami se nem makadám, se nem beton hanem valami összetört ótvarság, és nem mellesleg helyenként 20%-al emelkedik, bringaútnak jelöl… Ja és mindezt a déli forró napon. Mielőtt levágódhattunk volna az őrzötthöz, megnéztük a kombinációkat, és kiderült az egyik forrás kell a Karancsoldalából, így bár taplószáraz volt a kulacsunk, felugrottunk, vagy inkább felmásztunk a pontért, holott örültem volna ha egy fogaskerekű felhúz oda, bár lehet ez a bringaút még annak is meredek lett volna. Ráadásnak én még csak nem is jó helyen kerestem, így Robi találta meg a pontot.

Innen aztán búcsút intettünk a Karancsnak másszon oda fel a radai rossebb, pláne hogy az út innen csak meredekebb lett volna. Így vissza az őrzötthöz. Ahol a kitikkadt kiszáradt ridernek ÜRES sörös dobozokat kellett ledobálnia egy padról. Legalább kiihattuk volna a tartalmukat, de azt a pontőrök „kötelezettségből” már korábban megtették. Innen a terv szerint vissza kellett volna mennünk Salgótarjánba, de egy hírtelen elhatározásból a másik irányt választottuk, és egy zseniális single trailen húztunk ki a Karancs túloldalára, ahol ráadásnak egy Csárda, vagy inkább kocsma volt a pont. Na itt aztán le is rohadtunk a kanapéra nem kevés folyadék társaságában, és vagy 15-20 perc pihegés és tervezés után, szárnyaltunk tovább immár tényleg Salgótarján irányába.

 

 

Tudtam, hogy most jön majd a feketeleves. De a Pécs-kőre több okból is muszáj volt felmászni. Nagyon sokat ért, és még őrzött is volt rajta. A városban még feltekertünk, bár amikor megláttam a külső lépcsős panelházat az már sok jóval nem kecsegtetett. Hát, amikor neki mentünk egy olyan aszfalt emelkedőnek ami brutális meredek volt. És ekkor még csak a városban voltunk. Erre Robi megszólal „a turistaúton, vagy a kitudja milyenen?” Utóbbi rövidebbnek tűnt, így azt vállaltuk. Persze az út egy idő után ösvény lett, majd egykerekes tolás az akácos bozótban. Aztán felértünk, hogy utána „lovak vadak s mí jó falat” által összemászkált megszáradt agyagon haladhassunk tovább. Én kivoltam, mint a liba. Borzadály talaj, ráadásul bőven emelkedik, és kivagyok száradva mint a tapló, vizünk pedig hát fogytán, nem kicsit nagyon. Ráadásnak a pont nem volt ott ahol kellett volna lennie. Végül 300m –el lejjebb bukkantunk rá, de ha tudjuk, hogy ott van, akkor nem ezen a szutykon mászunk fel. Innen irány az őrzött a Pécs-kő alatt. Ahol ismét tervezés, illetve feladat. Bogyó és Babóca kártyák megfigyelésével. Na jó, egy 5 meg egy 1 éves gyerek van otthon, talán ez menni fog. Maxoltuk is a pontot. Innen a döntés, hogy fel a Pécs-kőre, aztán le és necces lesz még pár pontot begyűjteni. Pláne hogy a Pécs kő egy orbitális bazaltszikla volt, amit kötél segítséggel kellett volna megmászni, ha a kötél nem maradt volna a kezembe, De ott maradt, így SPD-ben maradt a sziklamászás.

A lejtőzés gondoltuk maga lesz az élvezet. Aha, a piros háromszög csak elvben turistaút. Ott turistajel van, út nincs. Mondhatnám, hogy Freestyle síelés, csak bringával. Na jó, volt 100m amit nem tekertünk meg, de az egy meredek sziklafal volt szinte. Lent a faluban szembe jött az égi áldás, az alfa - omega, amire az ember folyamatosan vágyik, aminél szebbet nem láthat, egy kék kút. Két 750-es kulacs kapásból belém folyt, majd még eggyel elraktam. Máris szebb volt az élet.

Innen valami sóderhegyekhez mentünk. Hát azok úgy néztek ki mint a Pich Blackben a dómok. Néztem is a Napot, hogy fent van, e mert nem szerettem volna ha azok a szárnyas dögök kirajzanak belőlük.

Az idő kezdett vészesen fogyni. És voltak még helyek amiket felkereshetünk. Döntést kellett hozni mit vállalunk mit sem, így arra mentünk ahol több pont is díszelgett magasabb értékekkel. Ennek az lett a vége hogy elénk jött egy Himalája, amit sikerült 20 perc alatt High5-al megtolva abszolválni. A strava szerint van, aki 7 perc alatt megy fel rá, hát váljék egészségére. Innen egyben megegyeztünk, többet felesleges fel, nem. Így a sok pontból már csak egy kilátóra futotta, pláne hogy a nettó időből már kifutottunk. Tudtuk, hogy van némi bónusz időnk, de ugye arra az ember nem épít, hiszen bármikor jöhet egy defekt, vagy egy láncszakadás stb. Így úgy döntöttünk, hogy 16:30-ra be kell érnünk, egyébként elég lett volna 16:45-re is. Végül is 16:20-ra már a bázisra értünk. Átnéztük, hogy mindent a legjobb tudásunk szerint megoldottunk e, még a bónuszt is, nem e maradt ki semmi, majd a szemetünkkel együtt leadtuk a lapot.

Innen hogy mi lesz már egy jó kérdés. Mivel semmi ismerős nem érkezett még be, és senki sem jött vagy 20 percig, ezért inkább a szállás felé vettük az irányt, és egy tus, némi frissítés után mentünk vissza a versenyközpontba, elcsacsogni a többiekkel, vacsorázni, sörözni, lógni kicsit.

Az eredményhirdetés másnapra került. Bíztam benne hogy az első 10-be, de inkább az első 5-be kerültünk. Ahogy kúsztak felfelé a pontok, egyre jobban meglepődtem, hogy mennyire elől vagyunk, majd a 4.-nek sem minket hirdettek. Összenéztünk Béciékkel, akikről tudtuk, hogy kevesebbet csináltak elvben, és még mind a két csapat bent volt a körben, ráadásnak még a 3. sem mi voltunk. Bécivel mondtuk is, hogy vagy kizártak mindkettőnket, vagy akkor mi hozzuk el a dobogó legfelsőbb fokait. Béciéké lett a 2. hely, és mi, amíg nem írták ki meg Kopé nem kezdett el fanfárokat zengeni Csontiról, addig nem akartam elhinni, de miénk lett a győzelem. Sajnos Robi nem várta meg az eredményhirdetést, de természetesen azon nyomban informáltam telefonon. Győzelem 4 év után újra.

És hogy jövőre mi lesz? Tervben van. Hogy ki lesz a társam? Majd meglátjuk, remélem ha már Csonti úgyis eltervezte hogy Bunyikkal megy, akkor esetlegesen Robi bevállalja jövőre is, mert hogy egészen jó párosnak tűntünk. Majd addig valahogy erősödök a felfelékben.