Puffybike blog

  Aki régóta ismer, az pontosan tudja, hogy van egy viszonyom a „Zs” kategóriás filmekhez. Anno gyerekkoromban még a „Szív TV” adott ilyen „remek” filmeket, amikben legtöbb esetben arról szólt a történet, hogy egy Dolph Lundgren kinézetű fickó, halom másik arab, vagy Dél-amerikai kinézetű csávót mészárolt le, egy akkora gépágyúval a kezében, amit egy tigristank lövege is megirigyelhetne, ráadásul jó „kódot” használva. sosem fogyott ki a lőszer. Általában, a nagy darab svéd óriást. egy golyó sem találta el, de a film végén szembe került a főgonosszal, aki jellemzően általában ferde szemmel rendelkezett, vagy esetleg fekete volt, akivel aztán az unlimited töltény elfogyása után fél órás verekedésbe kezdtek. És a golyóálló főhősünk az első pofon nyomán már vért köp, vagy éppen erőteljesen megsérült a arca, hogy aztán kettőt rágjon, és egy orbitálisat köpjön, majd a földről felkelve, jól elnáspángolja főgonoszunkat. (Akit persze életben hagy, de az még egy halálos mozdulatot tesz ami u...

Igen tudom nem szoktam a munkámmal foglalkozni a blogomon, de nagyon érett már bennem, hogy írjak valamit erről. Annyi baromságot olvasok jót és rosszat a neten, ahol szidjak az egész helyzetet. Van ahol magasztalják a tanárokat, van ahol meg azt mondják, hogy hogyan képzelik a pedagógusok, hogy ezt így csinálják. Én pedagógus vagyok, és jól felfogott érdekem volt, hogy az elmúlt durván három hónapban, digitális módon, vagy valami hasonló módon oktassam a tanítványaimat. Jól felfogott érdekem volt, hiszen én is bérből fizetésből élek, és arról meg ne is beszéljünk, hogy gyakorló apaként, van némi rálátásom mi van akkor ha 6 hónapra szabadon engedjük a gyerekeket, pláne egy olyan helyzetben amikor minden honnan a „maradj otthon!” jelszavakat skandálják.   Hogy éltem meg? Nézzük meg először, hogy én magam, hogy is éltem meg ezt az egészet, bár még nem fejeződött be. Egy 3 és egy 7 éves gyermek apukájaként, na meg egy pedagógus feleséggel a hátam mögött, egy 2 és fél szobás l...

A tavalyi évben kimaradt, hogy Miskolcon versenyezzünk, hogy a Tamás család sokalt be vagy egyszerűen nem volt ötlete Cicának, na ez az amit nem fogunk soha megtudni. Így az embernek olyan érzése volt, hogy a főszervező, két évet kíván bepótolni, vagy lehet kapásból hármat, előre mutatóan az idei Büxi-fun és Hosszútávú OB pályáiban. Eleve amikor azt mondta, az „én kezem meg van kötve enyém a legkeményebb OB” na ekkor kellett volna már igazán komolyan venni. (Ki is robbant a pánik) Aztán jöttek a pályaadatok, amelyek kicsit sem hozták közelebb a vágyat, hogy a Bükkbe menjünk. Nem a táv volt a problémás, hanem a szint adat. Ráadásul, amikor a Fő Kandúr a szombati verseny előtt kijelentette, hogy „a mai kevés szint (350m nem olyan kevés) majd úgy jön, hogy giga meredek lesz minden emelkedő…” akkor végkép tudatosult bennem, hogy ez a hétvége tuti nem nekem van kitalálva. Büxi-fun sprint and semmi free order Na igen, már a pálya vagy versenyforma meghatározása is problémát okozo...

Azért ennek a versenynek nem voltak jó előzményei. Alaphelyzet, hogy ugye a Tipon kiderült, hogy a brain nem működik az Epicen, ami ugye azt jelenti, hogy nincs semmiféle szabályozása a hátsó tagnak, és olyan mintha DH fokozatban mozogna. Akinek van lock nélküli fullyja az pontosan tudja, hogy ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy felfelé dupla vagy tripla energia elszívásod van, síkon csak dupla, de legalább mindent szépen kimozog. J A másik probléma már a MAKÁKO-n jelentkezett, amikor a végén végelgyengülést szenvedtem, majd vasárnap estére a levegő vétel is nehezemre esett, majd jöttek az izomfájdalmak, hőemelkedés szerű tűnetek, csak mint a fiamnál, és velem együtt a lányomnál is. Hétfőn, így munka után erős pihenés vette kezdetét, kedden meg a munka után a saját ágyamból néztem meg a monti VB futamait, felvételről. Szerdára már kicsit jobban éreztem magam, így elmentem focizni, de csak óvatosan. Csütörtökön megláttam a fényt az alagút végén, ugyanis befutott a Decathlonba Kispir...