Ugrás a fő tartalomra

Büxi-fun?


A tavalyi évben kimaradt, hogy Miskolcon versenyezzünk, hogy a Tamás család sokalt be vagy egyszerűen nem volt ötlete Cicának, na ez az amit nem fogunk soha megtudni. Így az embernek olyan érzése volt, hogy a főszervező, két évet kíván bepótolni, vagy lehet kapásból hármat, előre mutatóan az idei Büxi-fun és Hosszútávú OB pályáiban. Eleve amikor azt mondta, az „én kezem meg van kötve enyém a legkeményebb OB” na ekkor kellett volna már igazán komolyan venni. (Ki is robbant a pánik) Aztán jöttek a pályaadatok, amelyek kicsit sem hozták közelebb a vágyat, hogy a Bükkbe menjünk. Nem a táv volt a problémás, hanem a szint adat. Ráadásul, amikor a Fő Kandúr a szombati verseny előtt kijelentette, hogy „a mai kevés szint (350m nem olyan kevés) majd úgy jön, hogy giga meredek lesz minden emelkedő…” akkor végkép tudatosult bennem, hogy ez a hétvége tuti nem nekem van kitalálva.

Büxi-fun sprint and semmi free order

Na igen, már a pálya vagy versenyforma meghatározása is problémát okozott. Az alap terv, hogy tol mindenki egy sprintet, aztán térkép csere, és tol mindenki egy pontbegyűjtőt. Aztán tegyük össze, hogy ez milyen távú verseny lesz, valószínűleg a középtávhoz közelít. Ami ugye azt jelenti, ha az elit jön 50 percet ugyanazon a pályán, vajon mi mit megyünk? Én egy 70 perces tekerést tituláltam előre.
A pálya tényleg ránézésre egy sprinttel kezdődött. Igaz én már azt sem tudtam összerakni mi van fel meg le. Úgyhogy meg is lepődtem, hogy lefelé száguldok az 1-re, hát még akkor hogy meglepődtem, amikor a 2 pillanatok alatt jött. Ott szerintem valami nem stimmelt a térkép arányaival. Aztán a 3-nál már konkrétan a térkép ábrázolásával is voltak gondok, mert hogy én biztos nem így ábrázolnék egy útba bele sem torkolló járdát, így a hátam mögé került a pont, de azért rövid tanakodással meg lett. Utána jött Cica a’la gennyládaság. Komoly észjáték nem volt, de egy zsákutcába leugrottunk 20m szintet, amit aztán a zsákutcának köszönhetően visszamásztunk, hogy a párhuzamos utcán leadjunk még 40-et amit aztán nyilván ismét visszamásztunk, megspékelve egy újabb zsákutca még plusz 15m szintjével, hogy onnan ezt vissza is dobjuk, majd még egy laza 25 öt egy lépcsővel a végén bevállaljunk. Ráadásnak innen, de lankásan visszamásztunk a versenyközpontig, hogy aztán lezúgjunk majdnem a Bükkszentkereszti ifjúsági táborig. Ráadásnak a befutó pont kódja kitakarta a legfontosabb, és egyben bonyolult útkereszteződést, amiért nem gyengén emlegettem Cica felmenőit, mert menet közben kurva nehéz volt kiolvasni. Azért erre figyeljen oda egy ilyen rutinos rendező. Na de ezzel még nem volt vége, hiszen ez egy zsákutca végén volt, ahonnan visszatekertél vagy 500m-ert, hogy lefordulj most már tényleg a tábor felé, de kapásból felmássz onnan Bükkszentkereszt legmagasabb lakott pontjára, egy olyan úton ami ugyan betonnak volt jelölve, de két nyom volt recézve kiöntve, egyébként meg vízmosás és murva vagy valami ilyesmi. A ponttól aztán tovább mászni immáron tényleg a csúcsra, mert a következő és egyben 41-es pont két párhuzamos utcával arrább volt, ahova egy hosszú kb. 1km-es gerinc úton kellett bemenni. Na itt jött ki a probléma hogy utolsó rajtoló voltam, és a rajt is csúszott vagy 25 percet, és amikor ideértem itt kb. 10-15 fokkal volt hidegebb mint a falu többi részén, ráadásnak kezdett sötét is lenni. Rövid mezben nyomtam, a termo cuccos kabátos túrázók mellett. Mivel a 41 nem szívatott meg, ezért vissza a 42-re, ami valami lépcső alatti zsákutcában leledzett, hogy aztán irány a befutó pont, ami persze megint arról szólt, hogy lezúgtál a cél alá, és felvettél még a befutóban vagy 30m szintet.
A térképcsere előtt már sejtettem, hogy kb ugyanazok a pontok lesznek, ez be is jött. Bár Cica lehetett volna olyan humánus, hogy egy plusz pontot berak, mert akkor szerintem kb. a mezőny fele nullázta volna vele magát, de hát ezt az ultra genya húzást sajnos kihagyta, én bizony megléptem volna. Mivel a 41-esen, már az előbb is jéggé fagytam, így azzal kezdtem. Így legalább 30m szintet is tudok spórolni, gondoltam. Mert a 41 ugye ma nem szívatott meg. (A fenét nem, csak ezt kb a célba érés után tudtam meg.) Mint az előbb, irány a 42, majd a csúcspont, hátha innen lendületből meg bírom tekerni. Ez sikerült is, majd legurulás, és megint ki a végtelenbe a tábor fölé.
Innen irány a falu, majdnem ugyanabban a sorrendben kb. egy pont kivételével mint az előbb. Köszönhetően a késői rajtomnak, az összes fel felében szembe tűzött a lemenő nap, ami kb annyit jelentett, hogy azon kívül, hogy feltekerni sem tudtam feltétlen, még nem is láttam, vagy csak foltokat.
A célba érve gondoltam annyira rosszat nem jöhettem. Többször láttam Zolit meg láttam Kornélt, illetve Soma is jött szembe, ahogy a szlovák srác is. Azt meg tudtam, hogy Mozsi Csaba kettős egyértelműen, még kint vannak a pályán. 67 perc, odamegyek a táblához, na majdnem ott ájultam be, hogy Soma 43-at jött! Miii, azt hogyan? Mint kiderült sehogyan, csak a rendszer bent hagyta az összes diszkost is a listában. Na de Kornél meg Zoli 57-et jöttek, azaz kaptam tőlük 10 percet. Ok hogy kurva sok volt a szint, hiszen 370-et mért benne a garmin, meg a sprint egy laza 17 kili lett, ami szintén nem kevés, de nem láttam hol kaptam ennyi időt. Mint kiderült, a 41-ről ment egy kisösvény az alatta lévő pontra, ez az aprócska tévedés, kb 5 percnyi hiba, de a szembe sütő nappal is számolhatunk időt, de legfőképpen az erő, a súly az, ami ennyire megalázott a srácokkal kapcsolatban.
Na nem mondom, hogy jó verseny volt, mert mindent összevetve az egész a szopásról szólt, de egynek elmegy, sose rosszabbat. Bár tudtuk, ez csak amolyan bemelegítés a holnapi előtt. A legnagyobb előny, hogy végre az olivazöldben is láttam a pálya nyomást, mert valami extra furcsa színe volt a térképnek, de így volt jó!

Büxi-fun HOB

Éjszaka nem tudtam túlzottan jól aludni. Vannak olyan hatások, amelyek pszichológiailag sokkolnak, és nem hagynak aludni, de azt gondolom legfőképpen a szemben hosszan tartó buli, nem gyengén beszűrődő gusztustalan diszkóslágerei, de legfőképpen a durván deszka keménységű ágy kombinálva a semmire nem való párnával, okozta az álmatlanságot, illetve hogy kb. 120cm volt a francia ágy szélessége. Na mindenesetre, már fél 6 kor fent voltam, miután éjfél után feküdtem le, és majdnem egy volt mire elaludtam. 6 környékén aztán már nem bírtam, meg Ági sem, így felkeltünk, aztán 7-kor úgy döntöttünk elhagyjuk a szállást. Az egy más kérdés, hogy a kocsiról vakarhattam a jeget. Igen éjszaka nem gyengén fagyott. Mondjuk ezt a térdem is megérezte, mert szombat este úgy megfázott az étteremben, hogy ráálni is nehéz volt, nem hogy járni benne. Mindenesetre ennek a korai indulásnak köszönhetően, 8-kor már a Királyasztalnál reggelizhettünk volna, de nem volt ott senki az egy szem csövesen kívül. Azért én, ha 10-re rajtot ígérek, 7-kor már bőven kint vagyok a verseny helyszínen, de a DTC nem volt ott, így el is bizonytalanodtam jó helyre jöttünk e, de a telefon azt mondta, itt lesz, így neki is álltunk reggelizni. Aztán szépen lassan mindenki megjött. Mozsi át is nevezte magát nyíltba, én meg bíztam benne, hogy attól hogy sok szint lesz, még egy remek verseny is állhat előttünk, hát nem így lett, legalábbis szerintem.
A rajt eleve ismerős volt, itt kezdtünk 3 éve amikor a Fehérkő lápa Hill Climb útvonalán kellett felmászni, a pályához, az akkor is szadista volt, de akkor a korrektség jegyében az MK pontoknak a fennsíkon lévő tájékozódási verseny volt a számítási alapja, nem pedig a hegymászás illetve le jövés. Most ilyenről szó sem lehetett. A főkandúr úgy intézte, hogy kihasználjuk a környéket, rendesen, na meg azt a kb 5 utat, amit használni lehetett. Az emberfia gondolta felveszi a térképet, szépen elkezdi bemászni a Fehérkő lápát, és közben összerakja merre menjen, de ez több okból sem volt lehetséges. Eleve az elején volt két pont, az egyik kb csak azért, hogy véletlen elmenj mellette, a második meg talán azért, hogy legyen opcionális választás a 3. pontra. Na de lehetetlen volt benézni a térképet. Ad 1 a barna vonalak olyan sűrűn voltak, hogy ember legyen a talpán, aki menet közben ki tudta olvasni mi merre megy, kb arra jutottam, hogy szinte minden felfelé. Ad 2 azt hiszem a tervező elfelejtette megtekinteni a próbanyomatot, és beklikkelni hogy a méretaránnyal arányosan változzanak a jelek is. mert hogy olyan keskenyre voltak az utak nyomtatva, hogy némelyiket nem is láttuk. Ráadásnak voltak lila vonalak, vagy inkább lekerítésnek kinéző valamik a térképen. Végül azért leesett, hogy az cikk – cakk lenne, csak nem volt az, ergó tiltott út. Hogy miért volt tiltva az persze a homályba vész, a rossz nyelvek azt beszélik, hogy azon nem jött végig a főszervező, és nem tudta így mire lehet számítani, de az is lehet valami engedélyhez volt köze.
Szóval a3-as két választást adott felfelé mész, és úgy szívatod magad, vagy vissza gurulsz az egyeshez és onnan szívatod magad vele tovább. Elvben mind a kettő lényegében dózeren vezetett, és a térképen olyan volt mintha szintbe mentek volna a dózerek, de természetesen még véletlen sem. Mind a kettő izomból emelkedett, némi pihenővel benne. Természetesen én az alsót választottam, ezzel egyértelműsítve, hogy Kornél is arra fog jönni, lévén 3 perccel indult utánam, így az egyes felé mindenképpen találkozunk, ha pedig arra jön, akkor mivel felfelé gyorsabb mint én, nagy összegbe mernék fogadni, hogy hátba is fog verni, na én meg remélhetőleg Csabát. Meg is lepődtem, hogy az átmenet feléig nem ért utol, bezzeg én Moszit meg egy kislányt hátba csaptam, na meg végül Csaba is meglett, hogy azzal a slunggal elhúzzon mellettem Kornél. Na, itt akkor kb le is fújhattuk volna a versenyt a végső sorrend Mk szempontjából meg van. De a vége még nagyon messze volt. Sőt a 3-as is. Kb 40 percnél fogtam a 3-ast. 40 perc 3 pont, egy adventurán gyorsabban fog az ember pontot. És innen még volt felfelé, mert hogy a hegy felénél is épp hogy voltam. A 4 egy lehetetlen átmenet volt. A főkérdés nem az volt, melyik a jó megoldás, hanem melyik a kevésbé rossz szívás. Erre az átmenetre a puszta szemétség volt a jellemző, komolyan kellett gondolkodnom, hogy ne adjam itt fel a versenyt. Az egyik lehetőség, hogy a felső dózeren majdnem visszamész a 2-esig, majd a Hill climb útvonalán felveszel vagy 100m szintet, és onnan felugrassz a pontra. A másik hogy a 8-ason keresztül feltolod a fennsíkra, épeszű ember számára nem kitekerhető meredélyen, persze az elit droidok megtudják tekerni, de nyilván nem a „B királyoké” az a felfelé. Ha fent vagy a fennsíkon, onnan vagy leereszkedsz a Hill climbon oda, ahonnan aztán felugorhatsz a pontra, elvben szintben , de mivel a térkép legszélén volt a pont, ahol már nem voltak szintvonalak, így ott bármi is lehet, vagy valamelyik kis ösvénynek kinéző valamin, odamész a gerincre, és felülről zúzol le a pontra. Én valami hibrid megoldást választottam a 8-on keresztül a teljes bizonytalanságban. Persze a 8 ig elgondolkoztam hogy hágó vasra, kötélre, karabinerre és beülőre is szükség lenne, hogy feljussak, amikor az egyik szlovák lány úgy ment el mellettem mintha kötélen húznák. Felérve valami kövekhez, egy rövid lezúgás, majd egyenesen aztán balra, de az út a mezőre van jelölve, ez meg simán bent volt az erdő mélyén, a mező csak úgy derengett a környéken. Kiérve a dózerre, Csabika épp előttem húzott el, így aztán utána vetettem magam, de amikor a lejtő hirtelen fel felébe váltott, elgondolkoztam le akarok e ereszkedni, így aztán a farakásoknál behúztam a gerincre, hogy onnan felülről támadjam a pontot. Ez az út már pár évvel ez előttről rémlett, de az hogy az egyik jobbos után, egy ezeréves turista út ment le egy völgybe, ami hogy a francba, de hiányzott a térképről, egy kissé elbizonytalanított. De mivel hangokat hallottam szemből, ezért tovább mentem. Kornél és Ágoston mászott éppen vissza a pontról, amihez egy vízmosásos szutykon kellett leereszkedni. Ráadásul tudtam, hogy akár ezen kell visszamászni, hát a francot, ezt én biztos nem, így a pont után kivágtam a Hill climb dózerére és ott kezdtem felmászni a frissítőre. Az más kérdés hogy Lendvai Kati mögé pattantam be, így egy darabig ő húzott, aztán én őt. Azt nem mondom, hogy feszegettem a gyorsasági rekordokat felfelé, de végül vagy 20 perc, és 200 szint után, fel is értem az 5-ös pontra. Már rá sem mertem nézni az órámra de saccra vagy 90 perce voltam úton. Eddig egyszerűen egy ultra geci, vadbarom kegyetlen pálya volt, ami inkább hasonlított egy szívató maratonhoz térképpel mint, bármiféle tájkerékpárhoz. A 6 megint csak a szívásról, és a mászásról szólt, kb arra kellett figyelni, hogy jó helyen menjél fel, de mivel ezt a pontot életemben kb most fogtam harmadszor, hát nem volt kihívás, csak fizikailag. Az első igazán tájbringás átmenet a 7-es volt. Le a dózeren az 5-ös felé, vagy egy pöttyözött bedőlt fás úton. Én az előbbit választottam. Innen csukott szemmel iránya 8, amit a turisták megdöbbenésére kitekertem. na meg Csabika parajára, beugrottam egy részét. A 8.ról jött a DH, bár nem mondom, hogy végre. Eddig szívás volt felfelé, na most megkaptuk lefelé, a legmeredekebb ösvényt a terepen. Én egy darabig leereszkedtem, de túl veszélyesnek tartottam, így inkább leszálltam, hogy aztán Dosek Toncsi el is zúzzon mellettem. A Dózeren aztán éreztem, hogy hiányzik a fully, én engedtem amit bírtam, de hiányzott, hogy valami kisimítsa a talajt. Eleve ezek a dózerek, igazából rázósabbak voltak, mint bármelyik földút. De mivel ezek tényleg dózernek néztek ki, nem igazán lehetett őket másként jelölni. Na mindenesetre a 9 előtt még egy kis kaptató, aztán irány tovább DH, le a 10-re. Na ott aztán dobtam egy hátast amikor egy vonat sin volt hírtelen előttem. De mivel megláttam a pontot, ezért be is mentem rá. Innen azt hittem már csak sima liba a cél, de nem, volt egy út ami csak nem volt jelölve, ami meg volt az le volt két fával zárva, de reméltem egy helyre mentek, és a vonat sin után ott volt a cél, ami előtt volt még egy rohadt föld kupac, és olyan lentre rakták a dobozt, hogy fékezni kellett, ráadásul bal kézre. Legalább acéldoboz legyen mind két oldalon. Eleve ha már airt használunk, próbáljuk már meg érkező jobb kézre tenni azt a pontot. Tudom, azt mondjátok ez lehetetlen, érdekes hogy az én versenyeimen 10/9 szer sikerül. Mert van rá igényem. De legalább a cél doboz érinthető legyen jobb kézzel, vagy legfőképpen mind a kettővel, és ne át kelljen esni rajta!
126 perc, egy olyan pályán, ami végig szopás volt. Már az elején átváltottam teljesítménytúrára, mert ennek azon kívül, hogy volt egy finoman pontatlan térkép, sok köze nem volt a tájbringához. Láttam az elit és a 40-es pályát, abba még belekerült csak a szintért némi kilátó, nulla gondolkodással, pedig ha csak egy picit, a falu felé van rakva a pont. Tényleg nem értem mi volt a cél. Pár hete kifejtettem, hogy én úgy szeretek pályát kirakni, hogy azon én is szeretnék végig tekerni. Ha Cica ezeken szeret végig tekerni, az elég perverz. Vagy valami más hátsó szándék volt abban, hogy ennyire ilyen lett a pálya? Mindenesetre nem lopta be magát a verseny a szívembe. Ági meg is szólalt nekem utána, ha jövőre lesz Bükki futam, és nem a vasgyárban, akkor őt hagyjam otthon, és ne nevezzem, mert ezért nem akarja kockásra ülni a seggét a kocsiban.
Pedig én szeretem a Bükköt, szeretek Miskolcra jönni versenyezni. De tényleg nem értem erre miért volt szükség. ugyanezt a versenyt akár kevesebb szintből, sokkal színvonalasabb pályákon Bükkszentkeresztről meglehetett volna rendezni. De az hogy gyakorlatilag arról szól, hogy ki megy felfelé jobban… Tudom hogy én vagyok a béna meg ne panaszkodjak, de többekkel is beszéltem és szinte mindenki hasonló véleményen volt, hogy ez az egész arról szólt, hogy hogyan lehet minnél perverzebb módon megszívatni a komplett mezőnyt!
Pedig az összetettben hoztam egy második helyet, tök jó volt a díjazás, tök jó a Királyasztal, imádom Cicát meg a komplett családját, de komolyan nagyon szeretem őket, kaptam 20 percet Kornéltól, de mégis keserű a szám íze, mert még csak azt sem mondhatom, hogy egy jót bringáztam, mert nem volt jó.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Egy fesztivál hét margójára

Az elmúlt 4 napban zenei fesztiválokra raktam be a lábamat, ha már a 2023-as Kultúra fővárosában lakom. Kezdhettem volna picit korábban is, hiszen a Veszprém feszt és a Rosé rizling jazz napok is itt zajlik. De az előbbihez nem vagyok elég gazdag, hogy számomra egy számról ismert vagy egy számról sem ismert zenészek koncertjére járjak (tudom én vagyok kultúrbunkó, vagy nagyon bezártam a Rock, Punk, Metál, HC, Alternatív Underground zenei irányzatba), a Rozén meg konkrétan számomra hidegen hagyó zenészek szerepeltek, így előbb néztem meg a TV-ben magyar BL és EL meccseket, mint, hogy oda látogassak. Na de az utcazene az picit talán más. Az Utcazenére illik bemennem, ha már itthon vagyok. Igaz itt is számomra totálisan ismeretlen zenészek léptek fel, sok esetben világzenét játszva, amik ha már halott valaki Boban Markovicsot, vagy Babilon Cirkuszt, akkor ugyanazt a zenei vonalat képviselik. De valahogy mindig szoktam találni üdítő kivételeket, mit tavaly az olasz testvérpárt akik igazá…

K3 ismét

A K3 egy olyan pontja az évnek, ami a fontos események között szerepel a versenynaptáramban. Idén azonban lévén viszonylag rossz időpontra volt kezdetben meghirdetve, elengedtem. Aztán szerencsére eltolták egy héttel, és mivel mi erre eltoltunk egy másik versenyt, egy fél évvel, ezért felszabadult a hétvége. Ha már szabad volt ideje társat keresni. Nyilván adott Csonti és elsőbbséget élvez, de abban biztos voltam, hogy kihagyja ezt a mókát. Adott lenne Robi is, és éppen ráakartam írni, amikor egy messengeres beszélgetésünk során valahogy szóba jött Bedő Csabival a derby, és kapásból mondta hogy jönne! Úgy gondoltam, ha Robit érdekli a verseny úgyis jelentkezik, és majd akkor max 3-an megyünk. (Mondjuk ebben az esetben én a lassú visszafogó csiga szerepét töltöttem volna be). Szóval volt csapat, többet nem is nagyon törődtünk a rendezvénnyel. Kicsit több mint egy héttel a rendezvény előtt, május 1.-én este felé, Csabika hív. „Szia, most toltak ki a műtőből, szolnál Mikinek hogy nem me…

Ének-Zenei emlékek

Másfél hónapig volt durván nyitva, osztálytalálkozókat szerveztek rá, és még mi is gondoltunk ilyenre. A másfél hónap alatt egyszer sikerült elmennem előtte amikor nyitva volt az ajtó, összesen egyszer de az még annyira az elején volt, hogy nem gondoltam, hogy bemegyek, amúgy is más dolgom volt. Ma viszont bezárták, és elvben többet nem látjuk. Ezért aztán fogtam magam. és munka után első dolgom volt bemenni a volt iskolámba megtekinteni a „12 fal” nevű kiállítást, ami valljuk be engem rohadtul nem érdekelt. Engem az érdekelt, hogy azok között a falak között sétálhassak, ahol életem meghatározó nyolc évét töltöttem, amely épületet diákként utolsókánt elhagyván még a nyári felszámolásban is részt véve, átélje a szellemem a régi történeteket, a gyermekkor üde hétköznapjait, az ebadta osztálytársaimmal átélt élményeket. Ja hogy volt ott egy kiállítás? Hát az hidegen hagyott.


Belépve az iskola ódon ajtaján, mely állítom életben nem volt ennyit tárva nyitva mint most, máris az előtérbe ér…