Hogy másnak a nyaralás mit jelent nem tudom… kezdhetném így is. Sokaknak azt, hogy lemegy a Horvát tengerpartra, kivesz egy apartmant, napközben fekszik a napon, este meg nézi a közeli városkát, esetleg jókat eszik. Megint más, elmegy egy sok csillagos wellness szálóba és egésznap a medence/pezsgőfürdő/szauna masszázs kényeztetés, este egy jó pohár bor, reggel svéd asztalos reggeli. Megint másnak, hogy felmegy a hegyekbe, kúszik - mászik barlangokban, kanyonokban stb. Aztán persze van a bringás aki elmegy valahova, és ott rohadt nagyokat teker, összeszed több ezer szintet, vagy éppen lejtőzik folyamatban. És nekem mit jelent? Talán a tengerpart kivételével sokmindenből egy picit, de legfőképpen bringákat a seggem alá. Na most ezt egy 4 és egy 8 évessel (aki úgy fest utál bringázni) elég nehéz megvalósítani. A wellness szállóra meg tanári fizetésből nem futja, és annyit sehonnan sem spórolunk össze, hogy ilyen úri huncutságra költögessünk. Ezért mivel a júliusunk Pilzen után mindenféle probléma miatt nullázódott, ezért július vége augusztus lett a „pihenésünk” fő időpontja.
Ez a beszámoló ezért több dologról is fog szólni, lesz benne
nyaralás, versenyzés, ja és pech vogel, csak hogy ne ússzuk meg anélkül! ;)
-
Osztria Covidban (Osztrák Kupa 4-6 Grafenschlag)
-
Őrségi családi nyaralás (Örségi Kerékpáros
Fesztivál)
-
Idei első monti maraton (Zselic maraton 2021)
-
Erdélyi kalandok
I.
Osztria Covidban
Amikor egy hónapja kimentünk Plzenbe, és átléptük az osztrák
határt, egyszerre ült ki mosoly az arcunkra, hogy: VÉGRE! Az egy másik kérdés,
hogy nekem az a derby nagyon rosszul sült el elég sok szempontból, meg úgy cakk
pakk a magyaroknak. Ám de itt volt a javítási lehetőség július utolsó hétvégéjén,
amikor Ausztria rendezett 2 nap alatt 3 versenyt. Ezt ugye eljátszották pár
hete is, de azt a Plzeni pech vogelnek köszönhetően ki kellett hagynom. A nagy
kérdés most az volt, hogy vajon egyáltalán versenyezhetek e, és ha
versenyezhetek, akkor az hogyan fog menni.
Több orvost is megkérdeztem, ugyan Plzen után mikor ülhetek
bringára, de a vélemények eltértek, végül 2 héttel a kisműtét után, még néhány
felszívódás mentes varrattal a testemben, elkezdtem finoman tekeregni. A lényeg
igazából az volt, hogy 2 hét alatt sikerüljön olyan formába kerülni, hogy 1
órát terepen sikerüljön viszonylag normális tempóba letekerni, és az esetleges
kiugró pulzus értékek mellől se boruljak be az árokba, ha úgy jön ki a lépés.
Grafenschlag nem a sarkon van, ráadásul Ausztria azon
területén ahol nem érik egymást a nyitott panziók, bauerhausok vagy éppen
zimmer ferik. Így aztán hosszas keresgélés után, a magyar pedagógus
pénztárcáját nem nullázó (csak közel nullázó) szállást vagy 30 kilire a
versenyközponttól sikerült találni. Mert azért most nekem annyira nem volt
opció hogy sátrazzak. A szállás viszont tiszta és igényes volt, és legalább
kipróbáltam, hogy akkor miért is nem lesz olyan házam, ahol a tetőtérben
kívánok lakni. (A meleg kevésbé idegesített, mint az éjszaka az ereszt verő
eső, vagy éppen, a döntött tető alatti klausztrofóbia.)
Már pénteken kiautóztunk Ágival. Kedvesem azt mondta életében nem élvezett így kiutat. Ebbe belejátszott, hogy megálltunk Sopronban Müllerezni, aztán 10km-rel arrébb gagyi boltozni, és a saját igényemből még a megáradt Duna mellett is fotózkodni. Nem siettünk sehova, a szállásra csak oda találunk. (Megjegyzem a Waze azért megpróbált monti úton felnavigálni a szállásra.)
Ha már ott voltunk és volt egy ki idő, nekem kedvem volt a közeli kisvárosban
egyet sétálni, ami végül szakmailag volt felemelő érzés. Cuki kisváros, ahol
minden megvan. Monti utak! Strand, kerített strandröpi pályával. Templom,
temető, gasthaus, Spar, autó szalon, atlétika pálya, foci pálya és ÖSSZEVONT
OKTATÁSI INTÉZMÉNY!
Na ez utóbbi keltette fel leginkább az érdeklődésemet. Képzeljünk el egy 2000 fő körüli települést, amihez nyilván hozzátartoznak a környező települések is. Egy kb 150m-es körzetben egy helyen, óvoda, általános iskola, zeneiskola, középiskola. Ugye beszélünk mi otthon gyermekbarát iskolai környezetről, hát itt ez így külsőre überelte bármit, amit az elmúlt 15 évben tapasztaltam, úgy hogy nem mentem be az épületbe, és nem láttam tanórát sem. Kívülről színes iskola, színes feliratok. 3 sportpálya, a tetőn kialakított pihenő terület, ping – pong asztal az udvaron, az iskola előtt pihenő padok. Bringa és roller tárolók, árammal, hogy az e-bike, E-roller feltöltődjön míg a nebuló az iskolában van. Egy izgalmas játszótér az iskola és az óvoda között. Bent széles folyosók, nagy osztálytermek, egyesével lehelyezett ám de könnyen mozgatható padok székek. Bemutató területek, méhlegelő, bogár menedékházakkal. A suli 150m-es körzetében atlétika pálya (dobókör, 60m-es rekordtán, füves foci pálya, különböző méretű kapukkal, erdő. De a strand sincs 500m-nél messzebb) Egy szóval minden. Ja és hát az iskolaépület modern szigetelt, színes szagos, ahova élvezet lehet bejárni. Előtte nyilván iskolabusz megálló, parkolóhelyek, külön parkoló a pedagógusoknak. Ja és mindez a kisváros belvárosában.
Na de a szakmai út egy dolog versenyezni jöttünk.
Szombat: Sprint
Voltam már Grafenschlagban, el is lopták a rendszámtáblámat.
Úgy emlékeztem egy viszonylag dimbes - dombos terület, helyenként meredek
falakkal. Na de ez a terep a túloldalon volt, most egy viszonylag sík, a pár
évvel ezelőtti VB-ről ismert terep van a porondon. Viszont mielőtt a versenyre
kelhettünk volna át kellett esnünk az Covid ellenőrzésen. Vonalkód olvasás,
oltásiigazolás, piros meg zöld jelzések a telón, de aztán végül megkaptuk a
karjegyünket, és versenyezhettünk. Megjegyzem még az étteremben is ki kellett
töltenünk egy lapot amin rajta vannak az elérhetőségeink, hogyha úgy hozza a sors
megtaláljanak minket!
A délelőtti futam egy nem túl megterhelőnek tervezett sprint
volt. De a pálya kihasználta a lehetőségeket, és mentünk mi összevissza keresztbe
kasba. A verseny savát inkább az adta számomra, hogy Thomas Hnilica előttem
rajtolt egy perccel. Már az egyes pontról kifelé száguldott velem szemben, érzésre
20mp-t máris hoztam rajta. Ráadásul kihasználva az 1,5m-es air+ dugókákat, nem
foglalkoztam fordítással megállással, és az epic mindenen átmegy verzióval én
nem megfordultam, hanem lendületből üldöztem, aminek az eredménye, hogy a
kettesen ismét szembe jött, majd a hármasról láttam már kihúzni előttem. Tök
másfele ment mint én, majd eltűnt, hogy az 5 után egy másik Trans Danubiással
lássam együtt felbukkanni. (Utóbbi szerintem mögülem jött és valahogy elém
került, később a térképet nézve megtalátam merre mehetett.) Folytatva az
üldözést a 6-ról már közvetlen előttem zúztak ki, de tök más útvonalon mentek a
7-re mint én, így az orrom előtt bukkantak ki ismét, hogy a csiki-csukiba végig
lássuk egymást. Ezután jött számomra a halál, amikor már komolyan fájt a
mellkasom, de nem dobhattam a dolgot, és oldal szembe szélben mentünk felfelé
egy mezőn. Láttam a másik transost elhúzni, de Thomas velem párhuzamosan ment a
dózeron. Látta ő is, hogy mögötte vagyok ismét szemből találkoztunk. Üldöztem,
majd eltűnt, hogy a végső betonon, az én testemnek orkán erejű szembe szélben
meglássam ismét a hátát. De a felfelé a betonon elhúzott. Mindenem égett és
fájt, de nyomtam amennyire csak tudtam, és beértem. Hogy mennyit számít a szél.
Ez alatt a kb 400m-er alatt, ami picit emelkedett, az én testem úgy fogta a
szelet, hogy a végén összesen 10mp-el de megvertem Thomast. Az egy más kérdés,
hogy engem nem hirdettek ki, mert mint kiderült, ez Osztrák OB is volt, és bár
én lettem a harmadik, de csak az osztrákokat hirdették. Sebaj. Sajnos a két
gyorslábútól kaptam 4 percet, ami nyilván megfelelően megmutatta, hogy Rovanskyt
meg Pierre Kaltenbachert ne akarjam megverni, mert kissé gyorsabbak mint én.
Volt kb 4 órám a regenerálódásra, amit megpróbáltunk
hasznosan eltölteni, ha lett volna nálam egy polifóm, Isten bizony alszom
egyet, de így a városka vendéglőjét kutattuk fel, ahol egy levessel meg egy
mákos nudlival próbálkoztam az energiapótlásra.
Középtáv
Délután 15:00-kor rajtolt a középtáv, ahova már a cseh
mezőny is csatlakozott, meg a magyar különítmény is duplájára bővült. A
rendezők elég furán külön versenybe sorolták a cseheket, ráadásnak még azt is
kitalálták, hogy ugyan 15:00-kor van a nulla, de az osztrák kupában indulók
csak 16:00-tól rajtolnak. Így aztán pár perccel 16:00 után rám is rám jutott a
sor. Mivel tudtam, hogy a regenerálódásom nem lesz teljes, és éreztem, hogy
délelőtt kissé túltoltam a dolgot, ezért indulás előtt egy koffeines gélt is
benyomtam. Ráadásnak Thomas most 2 perccel mögüllem indult. Az üldöző
verenyünkben most én lettem az üldözött. Kb 2 éve nem toltam be semmilyen
High5-öt a szervezetembe, lehet ennek is volt köszönhető, hogy 110-es pulzusom
volt már a rajtban is. A pályán már az egyes is trükkös figyelős volt, és
kijövet a pontról Thomas már jött is szembe, ami érzésre nem volt feltétlen két
perc, ráadásnak el is rontottam egy trükkös útkeresztet, ami minimum 1 perces
hibába ment, hogy a 2-est fogva már Thomas ott is legyen a nyakamba. Innen
együtt is mehettünk volna, de azért voltak más választásaink. A pontokra
viszont együtt értünk, mire a 6-osnál Thomas után iramodva a térképet nem nézve,
belefutottunk egy érthetetlen helyzetbe, amibe aztán én is belehibáztam de
Thomast elnyelte a rekettyés. Szerencsére én hamarabb kapcsoltam és vissza
tértem a jó útra, de éreztem, hogy ez nekem is nullázza a derbyt. Innen jó
ideig haladtam egyedül, míg nem a pálya 2/3-nál Thomas ismét megjelent.
Egyértemű volt, hogy a rossz minőségű utakon jobban otthon van mint én, és be
is fogott, majd le is rakott, bár nem adtam olcsón a bőröm amíg nem mentünk
felfelé, legalább láttam, aztán végleg eltűnt a látóteremből, így a pálya végét
már magányosan tettem meg. Aminek aztán az eredménye, egy igencsak indultak még
verseny lett, még az a csávó is levert két perccel, akit az elején már befogtam,
Thomastól kaptam egy 4-est. A győztestől, meg a cseh éltől, meg vagy negyed
órát, ha nem többet. Érezhetően a végére mind fejben, mind fizikailag
elfáradtam. De hát a súlyban is elmaradok, meg azért még mindig messze vagyok a
top formától. Mindenestre annyira jó volt, hogy magát a pályát élveztem,
éreztem magamban az erőt a haladást, és hogy annyira nem vagyok sz@r, sőt Plzenhez
képest egyenesen remek formában vagyok.
Este aztán visszaültünk a fogadóba, és tőlem nem megszokott
módon egy bolognaival készültem a másnapi hosszútávra, amihez olyan finom
salátát adtak, hogy az bizony hét nyelven beszélt. Ja és osztrákékhoz képest
egészen baráti árai voltak a resturantnak, persze jobb ha nem számoljuk át a
citromos víz árát magyar forintra.
Nagyon későn értünk csak vissza a szállásra, a házinéni már aggódott is hogy fizetés
nélkül leléptünk, de aztán meglátta a fényt az ablakban és elszálltak a
gondjai. De a miénk meg megjött, mert egész éjjel dörgött villámlott monszuneső
esett, és nem voltam nyugodt, hogy másnap esetleg orkán erejű szél és szakadó esőben
fogunk versenyezni. Illetve a sár miatt melyik bringával menjek.
Hosszú táv
Végül maradtam az epicnél, ráadásnak az eső is elállt, igaz a hőmérséklet novembert idézte, de nekem pont kellemes volt. Nem éreztem azt, hogy a combjaimban megfelelő lenne az erő a verseny előtt de majd meglátjuk. Mivel a Nelsonban rábeszéltek, volt nálam spoonzer zselé, amiből egy fél fogkrémet be is nyomtam a verseny előtt. Csak arra meg inni kell, és a víz szűk keresztmetszet volt az egy szem kulaccsal, de becsülettel ráittam azt a 2 decit. Hamar kiderült, hogy szinte egyből pörget a cucc, és a rajtba beállva már nagyon bennem volt a bugy. Ránézve a térképre kapásból feltűnt, hogy Anna szavaival „ez olyan mint amit én tűzök Farkaserdőn, sprint terepen egy giga hosszú pálya.” Szerintem meg inkább egy zseniális pálya. Sok dózer menetes kerüléssel, a végén meg a pont közelében figyelős. Már az egyesre jócskán kellett kerülni. Támadó pont híján korábban húztam fel, amiből egy fél perc hiba lett. Folyton hátra pillantgattam kezdetben, mert Thomas 3 perccel indult utánam. De nem jött. A 2-est nem lehetett elhibázni, a következőknél meg tényleg a kerülés kontra végén figyelést kellett alkalmazni. Közben két csehet meg egy osztrákot is befogtam. Utóbbi egy darabig előttem ment, sőt a részidőkből visszanézve volt ahol el is húzott. De végül a 9-esen tanácstalanul állt, hogy a 10-re merre kerüljön. Én a hosszabb szintesebb dózert vállaltam, mint kiderült a többiek nem. De a részidőket nézve, szinte hajszállra annyit jöttem, mint gyorsabb társaim, aminek az lett a végeredménye, hogy akkor mégis az enyém volt a jobb. Majd a térkép forgatásra is könnyen odataláltam.
Kifejezetten jó verseny, jó érzések. hazajőve pedig irány a
családi nyaralás, meg spékelve az Őrségi országúti maratonnal.
II.
Őrségi családi idill
Nyár elején nejem feltette a kérdést, mikor megyünk
nyaralni, mit mondjon a Vadása campingnek. Mivel a pénztárcám konvergálódott a
bankkártyámmal együtt a zéró irányába, elég tanácstalan voltam, amikor viszont
az a mondat is elhagyta a száját, hogy ő fizeti, akkor bár férfiúi
büszkeségemet sértette, de mondtam, mindegy csak az augusztus 7-8 legyen benne.
Ági nézett rám kérdőn, de sejtette, hogy ebben valami háttér történet is van,
hát persze hiszen akkorra halasztották az Őrségi Kerékpáros és Futó fesztivál,
amelynek az országúti maratonján 2 éve részt vettem, és azóta vágyok rá vissza.
Így aztán kivettünk egy faházat 7 napra az Őrségben.
Megjegyzem egy kétszintes, nappali konyha fürdő + az emeleten 2 háló és összesen 6 ágy, álom szép erdős környezetben a 20 000/ház/éj talán nem olyan rossz ár a mai világban. Pláne ha még a wifi is működött volna (akkor látom az olimpia második hetét is). A gyerekek imádták a házat, én persze kapásból a nappaliban kötöttem ki, mert mégis csak ott tároltuk a bringákat, és valahogy Plzen óta szívesebben alszok egy légtérbe a bringákkal, illetve fent nekem azért meleg volt, meg a klausztrofóbiámnak sem hiányzott, és drága nejem is kipróbálhatta majd 20 év után, hogy milyen is az, amikor külön szobában alszunk. Kb. olyan lett, hogy a gyerekek már az első éjszaka rajta aludtak kicsi a rakás szinten, rólam meg az volt a véleménye, ahogyan a hűvös nappaliban a fal mellett egy sarokban kupacoltam, hogy „olyan vagy mint egy kivert kutya!” Mondjuk a legtöbb este már este 10-kor aludtam mint a tej, mondjuk ennek a következményeként hajnal 4-5 felé meg már fent is voltam.
Kihasználva a korán kelést, már az első nap hajnalán
elindultam bringázni. Az éjszakai portás nézett is amikor hajnal 6-kor kitoltam
a bringát a bejáraton, majd megindultam. Gondoltam kezdésnek bevállalok egy
50-est. Ez jól is ment Őriszentpéterig, ahol egy váltás után nagyon furán
kezdett viselkedni a váltó, automatizálva önmagát. Ennek fele sem tréfa,
megálltam az első domb tetején, és megláttam amitől féltem, a lánc egyik fele
szétjött. Lévén 9-es patent szem nem volt éppen nálam, és a legtávolabbi
pontján voltam a körnek, ezért konstatálva, hogy a dzsuva összetartja a láncot,
óvatos visszafogott tekeréssel haza tekertem, így csak egy laza 40 lett az 53
helyett. Otthon aztán elújságoltam hogy mi volt, és ki is gondoltam hogy akkor
ha nem találok a szerelő táskában patent szemet akkor bizony muszáj lesz keresni
egy bringaboltot, mondjuk valahogyan álcázva a szándékot. Persze hogy volt
nálam 12-es és 10-es patent szem s 9-es nem. Konstatálva a helyzetet, kell
a9-es szem, ha mégsem kapok akkor 10-est kell használni, talán jó lesz.
Amikor ezt a nyaralást kigondoltuk, én azt mondtam nejemnek,
te gondolod ki a programokat, én mindenre nyitott vagyok, két programot szeretnék
csak fixre, elmenni a 3-as határhoz, és nyilván az ÖKF. Utóbbinak fixen szombat
volt az időpontja, előbbi szabadon választható. És ez kapóra jött, hiszen ahhoz
hogy a Vadása-tótól Felsőszölnökre jussunk, Szentgotthárdot vagy Körmendet útba
kell esni, csak lesz valahol egy bringabolt. Mivel én nem voltam még ezen a
határon, és emlékszem, hogy egy itt lévő versenyünkkor László és Anna
feltekertek, logikus hogy bringával menjünk, ráadásul nem tűnt a térképen sem
vészesnek, hogy ott valami gigászi hegy legyen, bármilyen tervezőt néztem 80
méter szintet írt, azért megkérdeztem Ágit hogy bringa vagy gyalog, ő
határozottan a bringát javasolta. Na kigondoltam, hogy akkor Ausztria felől
feltekerünk, aztán vagy a tanösvényen vagy Szlovénia felé lejövünk. Na igen de
apa hely (nem) ismerete felül írta a GPS által javasolt útvonalat, és kapásból
rossz irányt vett, aminek az lett a vége, hogy felfelé egy a TUHU-n dózernek
jelölt úton vívtunk dzsungel harcot. Már azt gondolva majdnem fent vagyunk, és
a GPS által azonosítva helyünket a világban, és hallgatva első szülöttem hangos
anyázását, szitkozódását, úgy döntöttem megkímélem a további küzdelemtől és
visszaküldtem Ágival a kocsihoz. Jó magam Botival tovább toltuk a bringát.
Gondoltam pár száz méter és már Szlovéniában leszünk… Hát nem. Olyan helyeken
jártunk ami még tájfutással azonosult rémálmaimból jött vissza. Volt hogy két
kezemben két bringa, majd egy 4 éves, akit átvittem a dzsuván, hogy megint a két
bringáért menjek. Mentünk mi „búj búj zöld ágak” alatt, felett, között, és
szegény Boti bár párszor már elpityeredett, de mégis jött hősiesen, hogy végre
átérjünk Szlovéniába, ahol találva egy padot gondoltam megetetem a 4 évest. Aha
evett két szem chipset (nyilván volt szendvicskeksz, meg szendvics meg dörmi,
meg mindenféle jóság nálam ami kisgyerekhez kell, ő a chipszet akarta) majd
szólt, hogy akkor végre tekerjünk tovább. Innen már zseniálisan jó úton, majd
turista ösvényen mentünk, helyenként tekertünk helyenként ereszkedtünk egy 4
évesnek DH ösvényen, majd megint cipeltem a 2 bringát, de itt már szerncsére csak
a szinttel kellett felvenni a harcot. Nem is értem, hogy van, hogy Szlovéniában
szép tiszta és egyértelmű utak vannak, nem mint nálunk. Aztán végre
felszenvedtünk a hegycsúcsra, ahol Boti mindent megnézett, kipróbált, főleg a
toi - toi DIXI izgatta a fantáziáját. Én meg megnéztem, hogy a felfele egyre
inkább eresztő kerekemmel mit is lehet csinálni. Megpróbáltam bepumpálni, de
inkább leeresztett, úgy hogy végül patronnal toltam fel, és imádkoztam, hogy a
kocsiig kibírja, bár fingom nem volt hol ereszt, mert nem érzékeltem.
Lassan vissza kellett indulni, na de merre, nyilván a magyar tanösvényt nem, úgyhogy
akkor Ausztriának terveztem. Aha de ezen a ponton elvesztettem az „észak
érzésemet” és halvány fingom nem volt merre kéne elindulni. Na ná, hogy
sikerült kiválasztanom a hegyről lefelé vezető DH ösvényt, amit persze egyedül
még élveztem is volna, de itt egy 4 évessel kellett lemenni, akinek a bringáján
a fék azért nem feltétlen erre lett kifejlesztve. Ettől függetlenül hősiesen és
élvezettel jött lefelé, mind addig amíg épp meg nem dicsértem, és bemutatott
egy kormány bukfencet. Szegény sírt, de apa kemény és visszaültette a bringára.
Végül leküzdöttük magunkat, de addigra már úgy elfáradt, hogy felfelé már nem
tudott menni, úgyhogy megint én cipeltem a bringát, rádásnak nem úgy nézett ki
az átvezető ösvény a határon, hogy én azt bemerjem vele vállalni, úgyhogy
maradt a turistaút, aminek meg a határ előtt a vége egy kb35%-os lejtő lett.
Két bringát cipelve másztam le, hogy átlibbenjünk a határon és végre kis
lejtéssel gurulhassunk a kocsihoz. Gondoltam, szegény gyermek már olyan fáradt,
hogy itt majd meg tolnom kell, de nem. Mint akibe új duracel elemet tettek,
kezdett el tekerni és jó fiúhoz méltóan az összes tócsába belekormányozta a
bringát, így mire vissza értünk a kocsihoz, egy nyakig sáros, igazi montis arc
állt az anyja előtt, mosolyogva, büszkén. Apa szíve meg tele volt boldogsággal.
Na akkor innen jött, hogy keressünk bringa boltot. Szentgotthárdon
nincs bringa bolt, Körmenden zárás előtt találtam egyet, akinek volt még egy
szem 9-es patent szeme, úgyhogy ez is megoldva.
Csütörtökre rossz időt mondtak. Bejött, szakadó eső, néha
abba marad. Mit csinálhatsz ilyenkor? Elmész egy zárt aqua parkba, vagy és mi
ezt választottuk, elmész a vagy 50km-rel arrébbi kisvonatra, hogy zakatolj egy
jót Lenti és Kistolmács között, persze mi nem Lentiből hanem Csömödéből
indultunk. Mondjuk oda vissza 4 db kedvezményes jegynek 4000-et fizetni, picit
húzósnak tartottam, de már fent ülsz a vonaton, meg ezért jöttünk, hát rajta,
legyen. Én láttam, hogy sokáig tart ez az út, de azért azt valahogy nem
gondoltam át, hogy oda vissza 3 órán keresztül fogunk zötyögni. De így lett.
Ráadásnak Kistolmácson szakadt az eső, így sikerült bőrig áznom, és mivel drága
nejem nem hozott magával esőkabátot, így az enyémben nagyon jól érezte magát,
én meg a bringás vékony valamimben, mire visszaértünk a kocsihoz jégkockává
fagytam. De a gyerekek jól el voltak. Így aztán ülésfűtés és fűtés maxra nyomva
indultunk vissza Lentibe, ahol már elfújták a felhőket, és mire hazaértünk már
egészen jó idő lett, úgyhogy ismét bevállaltam egy 40 es országúti köröcskét, de
már láncszakadás nélkül.
Péntekre egy laza montit terveztem volna, de mivel nullázta magát a kerék, és miután szétbontottam a belsejében lévő tej 3 tálnyi gyros húsra hasonlított, rájöttem, hogy lehet a szelep rossz de tejet is kell vennem a kerékbe, amiről a Körmendi bringa boltos biztosított, hogy idén itt ezt én keresem először, és az a helyi bringásoknak még csak a futuriszikus jövő, hogy belső nélkül montizzanak. Így aztán maradt ha montizni akarok a belsős megoldás, de ahhoz meg nem volt kedvem, ráadásnak nejem beszervezett egy illo olaj előadást, meg délutánra Boti kisbarátja is erre jár a szüleivel, így a pénteki bringa ki is maradt. Szombat pedig ÖKF!
Őrségi Kerékpáros Fesztivál
Mivel eddig nem kedvezett a strandolásnak az idő, ezért nem
vittem magammal a családot a versenyre, had élvezzék a kemping és a tó adta
lehetőségeket. Én viszont időben megérkezve felvettem a rajtcsomagomat, ami
végül egy darab rajtszámból állt, mivel a pólómat elnyomtatták és utolag küldik
(remélem). Azt már tudtam, hogy a pályát módosították a két évvel ezelőttihez
képest, meg így kevesebb szint lesz benne mint két évvel korábban, bár picit
hosszabb lesz, és az nekem sosem baj…
A rajtnál már láttam, hogy azért ez a fesztivál már túl nőtt,
a két évvel ezelőtti önmagán. A középtávon jóval többen álltak rajthoz profi
bringákkal mint két éve, és nem csak a bringák voltak profik, hanem az arcok
is. Itt azért erős lenne, ha a 10. helyet megcsípném mint 2 éve. A lassú rajt a
maga helyenként 40-es tempójával, már okozott pár kellemetlen pillanatot, főleg
amikor láttam a mezőny elejét tőlem vagy 200m-re, és a környezetem is az első
felfelén kezdett elhagyni. Aztán végre bemelegedve felvettem a fonalat, és
elkezdtem végre megtalálni a helyem a mezőnyben. Az új útvonal kint ment a
pusztán, 2-3 kisebb völgyel, amin még így az elején átlibbentünk, bár azért a
10% feletti le meg felmenetek, már érezhetőek voltak. És bennem az is
tudatosult, hogy ezeken majd vissza kell mászni 12 körül, amikor itt halál
meleg lesz. Szentgotthárd előtti utolsó 10% feletti lejtőn aztán egy srác a
szalagkorláton túl, mellette rendőr, mentő stb, ő ezt erősen benézte. Végre
leértünk a síkra, eddigre volt körülöttem 3 srác, és mivel szembeszél volt várható
jó lett volna nem elengedni őket. Így aztán váltot vezetéssel mentünk Szentgotthárdig.
Én is kivettem a részem de brutál volt a szembeszél. Közben befogtunk még egy
lányt, akinek sikerült megragadnia mögöttünk. Szentgotthárdról kijőve előttem
kb. 150m-re felfedeztem egy bolyt, amire jó lenne felérni. Mivel a srácoknak
már nem nagyon akaródzott vezetni, ezért maradtam elől, de a bolyból csak a
leszakadókat fogtam meg. Pláne miután rájöttem, hogy csak a lány maradt mögöttem,
a srácok lemaradtak. Tudtam Felsőszölnöknél mi jön, ezért kb. 3 perccel az
emelkedő előtt bevettem egy fél tubus „spoonzert”, hogy majd az felvisz.
Ráfordulva a hegyre a leányzó felsikoltott, hogy ez most komoly? Mondom neki,
hogy „Te kérdezed vas ágyastul bringástul 45kilóval?” Ez az átlagban 13%-os
emelkedő, ami helyenként a garmin szerint 17-18% is volt rendesen megtört. De
haladtam rajta nem kellett leszállnom és ez jó. Persze a lány elment, de a
srácok még nem jöttek. Itt volt még két hason szőrű emelkedő, de a szakasz
végéig senki nem fogott meg, gondoltam akkor most lehetne lefelé visszahozni a
csajt akinek nyomát sem láttam, egy másik ciklocrosszos sráccal. Igen ám, csak
itt is változott a pálya, és volt itt még 2 kisebb de szintén10% feletti tüske,
amin aztán a két srác utolért, illetve a hosszútáv második kis körének
vadállatjai is és más dimenzióban elhúztak mellettem. A két srácot végül a Szentgotthárdi
frissítőnél nyomtam le. Innen ugyanaz az útvonal mint oda. Oldalhátszéllel
egyedül. Nyomtam is a síkon ami a csövön kifért, de eddigre mind a derekam mind
pedig a talpam elkezdett fájdogálni. Végül a sík szakasz végén felért a két
srác, és innentől látványosan elkezdtek vinni. Haladtunk együtt, bár az összes
kisebb bukkanó már érződött a talpamon. Aztán jött a szalagkorlátos 10-13%.
Annyira fájt a talpam, hogy szégyenszemre leszálltam, és toltam a legmeredekebb
részen. Meg is előzött egy olyan fickó, akit az eleje óta nem láttam. Nem
sikerült felhoznom a fennsíkon. Ahol brutál szembeszelet kaptunk. A következő
13%-os megint nem esett jól, pláne, hogy a polgárőr az előtte lévő lendületes
lefelén megpróbált belassítani karmozdulatokkal, de tojtam rá. Még egy pici
hupli volt Őriszentpéter előtt, itt sem jutottam fel lendületből és a talpam
leszállásra kényszerített. Láttam, hogy jön valaki mögöttem, de ő is leszállt
felfelé. Innen aztán már csak be kellett gurulni. Az olimpiai 5 próba szintideje
3 óra volt, nekem sikerül 2:59-et tekernem. Picit el lett ez számolva. És itt
szembesültem a ténnyel, hogy a derekam beállt mint a gerely. És ezen semmilyen
szer nem enyhített, úgyhogy némi pihi egy ebéd a centrum vendéglőben, és csak
utána mentem vissza a szállásra, hogy a délután további részében a Vadása-tó
hűs (inkább rohadt hideg ) habjait élvezzem. (És lássam, hogy itt még azért
monokiniznek páran, nem úgy mint a Balatonon). A lényeg nekem ez az új útvonal
annyira nem tetszett. Ezek a rövid energiavámpír 10% feletti steigek
megfűszerezve a tűző napsütéssel, annyira nem jók.
Vasárnap őrségi autós túra, ebéd, tekézés, strandolás volt
terítéken. Míg hétfőn hazafelé még egy lovaglás, a Veleméri templom, és még egy
teke party volt betervezve. Hogy hazaérve még kedvem legyen egyet montizni is.
III.
Zselic maraton
Augusztus 2. hetében itthonról próbáltunk kikapcsolódni, én
meg tekeregni is. Ennek mondjuk az lett a vége, hogy szerdán visszaköltöztettem
másfél év után keresztanyukámat Budapestre, a kertjét pedig megpróbáltam
fűkaszával rendezni. Ami vagy 6 órányi fűkaszálást jelentett. Utána még
meglátogattuk az IKEA-t is ahol Áginak sikerült „felújítani a szekrényét”,
aminek az eredménye hogy a csütörtöki napom egy délelőtti bevásárlás után,
„felnőtt legozás” lett. Ezek után pénteken mentem egyet montizni, és hónapok
óta először megmásztam Csatárt, aminek a végeredménye, hogy már a kör végén,
egyszer csak egy kattanást éreztem egy lejtőn, és a derekam ismét beállt mint a
gerely, de ez már kihatva a lábamra. Na frankó. Itthon Helka féle talpmasszázs,
majd fakírágyon való fetrengés, és flexagil volt a gyógymód időszakosan. Aznap
este még egy Anagorás csúszdaparty is várt reánk amit mind a kisasszony mind
pedig én is nagyon élveztünk. Szombat délután azért mentem egy pár kilit, hogy
egyáltalán működök e, meg hogy a „kispiros” kereke, amit megpróbáltam
megjavítani kiállja e a próbát. Én működtem „Kispirosban” nem voltam biztos,
úgyhogy inkább az Epicet vittem magammal a derbyre. (Mászni jobb a merevvel
mint a fullyval)
Már az oda autózás sem volt egyszerű. Minden váltásnál
húzódott a lábam, ráadásnak már reggel 8-kor olyan meleg volt, hogy
gondolkoztam a légkondin, de azért nem kapcsoltam be mert akkor a versenyre a
hőérzetem 30-40%al romlik, ami nálam 20-30%-os teljesítmény romlást és
kimerültséget is jelent. A verseny egyébként álom szép helyen volt, és átvéve a
rajtcsomagot, még arra is maradt időm, hogy a HIGH5 standra benézzek, ahol
viszont olyan szép bukót láttam, ami megdobbantotta a szívem, pláne hogy a rudy
bukómon elég sok ütés van, és ráadásnak már törnek le róla darabok is… De
amikor láttam az ennél egyszerűbb bukókon a 40-50 000-es árakat hamar
lemondtam róla. Aztán kiderült, hogy bevezető áron vannak, és finoman olcsóbbak
ezek a bukók így, és mivel mintha a fejemre öntötték volna ezt a sityakot a
fejemen is maradt, és egy újabb bukósisakkal növeltem az itthoni készletet.
A 10:30-as rajtba beállva, hamar rájöttem, hogy nekem nem jó
track van a gps-emen, ami csak azért volt gond, mert így semmit nem tudtam az
emelkedőkről, ami nekem egy ilyen pályán fontos. A másik gond, hogy a
frissítőkről sem tudtam semmit, és hiába erőltettem fel két kulacsot a bringára
a végtelenségig nem lesz elég 36 fokban. A rajt utáni 1,5km-nyi síkon még ok
voltam, de az első vízmosás átkelésnél már ki is repültem a pályáról, feltartva
ezzel az utánam érkezőket. De mivel megkezdődött az első steig (1700m 88m szint),
aminek az alja egy laza 20%-kal kezdett, így ebből nagy galiba nem lett.
Szerencsére hamarabb lankásabbá vált, hogy aztán libasorba másszunk felfelé.
Megérkezve a tetőre, először egy betonos, majd egy poros keresztút várt a
mezőnyre. Hogy mennyire poros? Konkrétan nem láttam mi van előttem a felszálló
portól. Leérve újabb steig (1790m 100szint) vette kezdetét, na ná, hogy az
alján ismét 20% feletti emelkedéssel, majd néha belelejtve a végére ismét tartogatott
némi 22%-ot. Itt persze a mögüllem jövő 40 kilósok könnyedén elmentek. Ráadásul
egy kissrácot láttam a meleg miatt kidőlni. (Fekete mez, 36 fokban még az
erdőben sem jó kombó). Az újabb lejtő után megint egy emelkedő (2500m 80szint)
amit már egy régi ismerőssel abszolváltunk. Az eleje ennek meredek is volt meg
fűcsomós, itt is helyenként 22% is volt, de aztán elértünk egy poros dózert,
értsd a por a gumi fölé ért, amin 2-3%-kal emelkedett csak. Innen aztán egy
kacskaringós lefelével értünk vissza 9 kilinél a cél területre, ahol volt
frissítő, pont jó volt útközben felkapni egy kislötynyi izót meg egy fél pohár
vizet. Aztán jött a következő steig (2200m 110szint) Az elején egy átlag 20%-os
felfelével helyenként 27%-os részekkel, ami irdatlan hosszan tartott de
kitekertem, és így a mögöttem jövők sem adták fel. Majd egy kis pihenő után,
megint rossz utakon másztunk felfelé, hogy elérve a csúcspontot, belekezdjünk
egy hullámzó részbe, ahol csak annyira nem lehetett lendületet venni, hogy a
puklikra csak kistányéron bírtam felugrani. Aztán végül egy nagy lejtővel
leértem valami kerítés mellé, ahol úgy nézett ki már tök egyedül tempózok, hogy
végre egy 100m-nyi betonos szakaszon elővegyem a kulacsom és nagyot kortyoljak.
Ekkor voltam 19 kilinél, és emlékeim szerint kellett még ebben a pályában
emelkedőnek lennie. Volt. Egy kopár kukorica föld közti dűlő úton indultunk,
ahol megint kiírva 2700m 110 szint. Óhh frankó. Megint egy viszonylag meredek
17%-on kezdtünk. De azért ezen bírtam haladni mind addig, amíg egy vízmosás
felé nem vette magát a bringa. És ezért leszálltam. Mivel a talpam is fájt
ezért úgy döntöttem ezt a meredeket megtolom. Közben páran lekerültek közte a
régi ismerős srác is. A meredek végén átváltottunk egy 8%-os részbe, itt már
visszaültem és végre haladtam. Mind e közben a kulacsaim tartalma erősen
konvergálódott a nulla felé. Felértünk egy szőlőhegyes pincés részre, az itt
lévő autók által is használt bazalttal felszórt útra. Előttem 70m-re ment egy
srác, ő rá próbátam ezen a 4-7%-os részen felérni. Amire felértem megint jött
egy rövidebb felfelé ahol elment, aztán vissza jojóztunk picit. Aztán elhúzott.
24 kilinél voltam, a vizem finoman fogytán, majd egy újabb rövid meredek, és kiírva
„frissítő”. Hála az égnek. Meg is álltam, letoltam vagy egy liter izot, két fél
banánt, meg megtöltöttem az egyik kulacsomat, és Burucki Szilárd, aki épp a
második körét teljesítette, után iramodva zúgtam lefelé egy dózeren. A lefelé
megint kb azt jelentette, hogy tekerni kellett, mert magától azért nem ment le
a gép. Itt egy kissrác ment előttem, akivel előzgettük egymást, majd amikor már
28,5-nél jártunk, megint egy tábla 2380m 110 szint… Nincs is már ennyi a
pályából. Mondanom sem kell, a kezdeti 22%, már meghaladta a vágyaimat, úgyhogy
tolás lett belőle. Majd közben utolér egy korom béli srác, és együtt toltuk,
mígnem elértünk egy enyhébb emelkedésű utat és itt már felültünk. Itt is még
bőséggel volt emelkedése az útnak, de ezt már kitekertem. Majd amikor már
tényleg azt hiszed vége, még betereltek egy ösvényre, ahol még felvettünk vagy
40m szintet. Na itt véreztem el végképp. Leszálltam és feltoltam. És innen jött,
amire végképp nem vágytam, egy technikás lejtő, amibe bőven volt felfelé, meg
épített ugrató meg miegymás. Életkedvem sem volt már, nemhogy egy ilyen
technikás részen való élvezkedés. Aztán végre kiértünk egy dózerre, gondoltam
most már csak begurulunk, de nem, még beküldtek egy szurdik völgybe, ahol olyan
technikás cuccok voltak, én meg annyira fáradt, hogy leszálltam és letoltam a
gépet. Nem akartam egy rohadt nagyot bukni a cél előtt.
Beérve aztán egy srác, volt vagy 20 éves, várt vizipuskával, élvezte, hogy
lelövetem magam vagy 5-ször vele. Majd a kocsihoz vánszorogva, rájöttem hogy
egy katlanban vagyunk, ahol nincs levegőm. Megittam egy proteint, átöltöztem,
bevánszorogtam a bringát a kocsiba, hogy ezzel ne legyen gondom, majd fogtam a
hűtőhátizsákom és elmentem a kajajeggyel. 5*-os Szarvas pörköltet kaptunk. Igen
ám de én levegőt is alig kaptam, nemhogy egy ilyen pörköltet megegyek 36 fokban,
ami a völgyben a napon volt 45 is. Valahogy a húst lenyomtam, a krumpli maradt.
Majd visszavánszorogtam a kocsiba maxra húztam a légkondit, és elindultam.
Konkrétan az órám is jelezte, hogy nem vagyok még rendben, meg én is éreztem a
légszomjat, ezért a légkondit konkrétan az arcomra irányoztam, de nem volt
elég. Végül megálltam az első mekinél. Na ott csapott meg egy olyan légkondi,
ami helyre tett. Emellé még a kávés shake (nem is tudtam hogy létezik ilyen) és
finoman felvizezett mekis kóla tett helyre, innentől már nem volt bajom.
Szóval ez egy nagyon jó pálya, etalon rendezés, minden a
helyén, csak nem augusztusban, mert ezek a kis sűrű steigek sokkal gyilkosabbak,
mint egy normál maratonon két hosszú hegy. De tényleg le a kalappal a rendezés
előtt, csak én vagyok dagadt, és gyenge ehhez.
IV.
Erdélyi kalandok avagy Székely MTBO
Az hogy Székelyföldön versenyezzünk, már régi terv. Szász
Jani és csapata, már évek óta fűzi a magyar tájbringásokat, hogy látogassák meg
őket a Csíki-medencében, és olyan versenyt rittyent nekünk, hogy mind a 10 ujjunkat
megnyaljuk. De hát a Covid, és a távolság betett többször is ennek a tervnek,
így végül idén sikerült csak fedél alá hozni a Székely több napost, ahol azért
végül képviseltük magunkat 9-en, illetve ez így nem pontos, mert én nem is
tudom hányan voltunk pontosan magyarok, na meg azért a román tájbringások is
megjelentek, lévén a verseny közelebb volt Bukaresthez mint Budapesthez. Na de
ez a pár nap, nagyon nem csak a tájbringáról szólt, hanem arról is, de egy
igazi kaland volt, vagy inkább mondhatnánk, hogy egy pasis nyár végi utazás is
lehetett volna, ha a nemek aránya, az utazáskor nem majdnem 40:60 arányt vett
volna fel. Na de végül is család és feleség nélkül vágni neki a nyár legnagyobb
kalandjának, mégis csak belefér a pasis nyár végi kaland címszóba. Na de nézzük
mi is történt.
Először is én még életemben nem jártam ilyen messze Veszprémtől,
na jó ez így nem teljesen igaz, mert lehet Velence, vagy Rostock messzebb van,
de oda soha nem én vezettem, úgyhogy a pontos megnevezés az inkább, hogy soha
nem vezettem ilyen messzire az otthonomtól. Ráadásnak ugye utasaim is voltak,
akiket Pesten vettem fel, sőt Laviniánál még egy éjszaka vendégeskedtem is,
csak hogy időben elindulhassunk. Valljuk be, amikor a google azt mondja 12 óra,
azt nehéz elhinni. Pláne amikor az út 1/3-án már reggel 9-kor túl vagy. Ja csak
hát ahogy átléped a határt Debrecen után, már csak nyomokban találsz
autópályát, és az sem felel meg feltétlenül a klasszikus autópálya motívumoknak.
A többi út meg megy mindenfelé falvakon, városokon, ilyen és olyan jelzett sebesség
korlátozásokon, és hát őrült módra hajtó román kamionosokon keresztül. És
valóban 12 óra az út, hiszen amikor 19:30-kor begördültünk helyi idő szerint
Csíkdánfalvára, akkor azért bőséggel túlléptük a bruttó 12 órát.
Ursus
Az út és az egész kaland egy ominózus pontját, már előre le
kell szögezni. Ez nem más mint a medve. Tudjuk, hogy a maci egy kedves kis
állat, nekem is van az ágyamban nem is egy. Az ember magához öleli és
belealszik a kedvenc plüssmacijaiba. Erdélybe ezek a kis „plüssök” picit
nagyobbak, és brummognak, és nem mellesleg, nem annyira bírják, ha hozzájuk
bújunk, sőt legfőképpen ha „rálépsz a farkára”. (Mondjuk, hogy utóbbit, hogy
csinálod az kb ugyanolyan székely titok maradt, mint hogy „ha kitátja a száját,
akkor hogyan kell úgy keresztül nyúlni rajta, hogy a farkánál fogva kifordítsd…”)
Ráadásul a kedves brumikból egyesek szerint 5-6 000-rel több van Erdélyben,
mint amennyit a terület el tud tartani, mások szerint pont annyival van több,
mint amennyi ott van. Ráadásnak mostanság már nálunk is kóboról jó pár, okozva
a magyar, macihoz nem szokott állampolgároknak némi problémát. De ami biztos,
mi nem vagyunk hozzászokva a jelenlétéhez a mackónak, és lévén a sportunk adhat
olyan szituációkat, hogy 3 m-es barátunk szembe áll velünk, jó lenne tudni,
vagy legalább felkészülni arra, hogy mit is tegyünk, ha megjelenik a mackó.
Ugye pár információ már kishazánkba is eljutott hozzánk, mint pl ahogy
Szilvásváradon is ki van írva, hogy „ne selfizz a medvével”, vagy pl hogy „lefelé
menekülj, mert nem fut gyorsan mert orra esik” (gyorsabb mint én bringával
lefelé). Ami hasznosnak tűnik az a medvecsengő intézménye, amelyet aztán a
börzsönyi MAKÁKO-n be is vetett Orsi. Annyi bizonyos, hogy egyikünk sem találkozott
a Börzsönyben macival, bár székely házigazdánk arcmimikája, és mosolya a bajusza
alatt, inkább arra adott következtetést, hogy a maci csengő inkább arra lesz
jó, hogyha benne van a medve sz@rba akkor már ne keressenek minket, mert úgy
jártunk mint az egyszeri mackócsengős turista a Yelowstonban… Szóval sok
ellenszerünk nincsen ellene. Ráadásnak még a kocsimban is, bár utasaim idegeire
mentem az állandó mackó témáimmal, azért mindenkinek meg volt a maga véleménye.
Anna kb keresztbe tojta a medve kérdést, mondjuk könnyű úgy, hogy valaki 12%-os
emelkedőn 30-11-el állva gyorsabban teker, mint ahogyan a mackó fut. Pista
fenntartásokkal kezelte a helyzetet, nem kívánt vele találkozni, de aggájai nem
voltak. Lavival már más volt a helyzet, ami főleg akkor jött ki, amikor a
Bucsin – hágó tetején egy kihalt, olyan igazi medvés parkolóban, megálltunk
folyó ügyeket intézni, és inkább nyitott ajtóval ugrás közelben végezte a
dolgát. Jómagam ugyanebben a szituban távolabb mentem és megnéztem nincs e a
maci a málnásban, de nem volt, vagy nem jött elő. Mondjuk hamar megtudtuk, hogy
előbb fogunk macival összefutni egy kukoricásban, mert imádja a zsenge
kukoricát majszolni, mint a málnásban. Mindenestre két medveügyben tapasztalt
forrást is megkérdeztem a teendőkről, az egyik Totyi volt, aki azt mondta ő még
live ban közelről ugyan nem találkozott vele, de ha mégis összefutnánk, akkor
szépen álljunk meg a bringát tegyük a mackó és mi közénk, és lassan hátrálva
figyeljük brummogó barátunk mozgását, majd huzzunk onnan a francba. Mondjuk
ugyanezt a módszert mondta az erdélyi pásztor kutyákkal való randevú esetére
is. A másik nyilván Szász Jani volt, aki születése óta itt él Csík földön, és
nem kevés Macival találkozott, na most azért az ő módszere a székely szokásokat
tükrözte, azaz nyúlj át és fordítsd ki a farkánál fogva, de leginkább kiabálj
rá és elmegy. Az más kérdés hogy utóbbival már próbálkozott, és ilyenkor azért
van eset, hogy a kiáltás az ánuszodon is keresztül fut és akkor a barna maci
már nem csak veled szemben, hanem a gatyádban is bent lesz, a medve meg lehet
röhög és tovább megy. Szóval a medve kérdést nem sikerült megoldani úgy, hogy
az megnyugtató legyen, így maradt egy pici para. Mondjuk bennem a
félelemmel/parával együtt némi kíváncsiság is volt, hogy vajon mi lesz ha
összefutunk, bár gyanítom, ha meglátom a mackót, kapásból fordulnék a lefele
felé, és olyan DH-t vágnék le, hogy Valentino Rossi betonon sem érne utol. Na
de Erdély nem csak medvékből áll van itt más is.
Borvíz maraton
Székely vendéglátóink, olyan kedvességgel fogadtak és láttak
el minket a teljes ott létünk alatt, hogy több évre feltankoltunk pozitív
érzelmekből. Ennek egyik eleme volt az első Borvíz maraton, amelyet csak nekünk
találtak ki. Az egy más kérdés, hogy az eredeti terv szerint két távon mentünk
volna, de János ezt egy egyszerű húzással, egy távra rövidítette, azzal a
kitétellel, hogy aki nem bírja az beül a dzsipbe és felviszik a Hargita
tetejére, aztán onnan haza gurul. A társaságból 3-an tettek így, bár Dixi és
Dóri unszolásra, és egy laza 350m szint megtétele után ült csak be. (Gróf úr
már az elejétől.) Kedves szervezőnk, egy laza 5 kiló banánnal, vagy 40 tábla
Erdélyi csokival, és mindenkinek egy – egy borvíz ivó bögrével járult hozzá a
túra sikeréhez.
A start után a garmin kapásból olyat írt ki, amit eddig még sose, 20km 1000m szint. Aha… Na most azért amikor 8-an mászunk fel, akkor meg kéne találni azt a tempót, amivel együtt tudunk menni, pláne egy olyan helyen, ahol többünk minden bokorból elő ugró medvéket, vagy éppen pásztor kutyákat lát elő jönni. Utóbbival kb. 3 km után össze is futottunk, de csak a szelídebbek voltak az út szélén, a komiszabbakat állítólag megkötötték. Hamarosan társaságunk több kisebb egyszemélyes vagy 2-3 személyes gruppetókra esett szét. Én megpróbáltam egy bírható tempót felvenni, és amikor mindenki megállt és pihent, szépen tovább menni, úgyis utolérnek. Végül az első borvíz kúthoz Sütinénivel és Lavival értünk oda, hogy rövid kóstolgatás után (a borvíznek sem alkoholhoz, sem borhoz nincs köze, csak egy szénsavas ásványvizes víz) tovább is indultunk, hogy a következő órában újabb és újabb szinteket abszolváljunk.
A 4. forrás után, aztán már egy igazi magashegyi legelőn nyomulhattunk, ahol 1400m-en már igazán mackófigyelő helyzetben próbáltam nem a csoport végén lenni. (Főleg, hogy a dzsipp, eddigre már igen csak elmaradt!) Abszolválva a 20km és 1000 szintet, gyorsan le is adtunk vagy 400-at belőle, de a hegység nyugati oldalán. Így biztos volt, hogy még mászunk mi vissza a gerincre, ami aztán meg is történt, és megint egy laza 200m szintet vettünk fel 3,5 kili alatt, de legalább dózeren, és elég sűrűn találkozva erdei emberekkel, sőt néha olyan érzésem volt, hogy a helyiek ezt a hágóutat közútnak használják. Felérve a hágóba, pár fotó és nagy zuhanás vissza a Csíki medencébe, 32kilivel 1200 szinttel és vagy 4 és fél óra bruttó mozgással a hátunk mögött érkeztünk vissza a medence házai közé. De még nem volt vége a mókának, sőt most jött az, amit a hátam közepére nem kívántam, hogy egy ligetes bokros erdőben erdei összekötő utakon, azonosítatlan állatok ürüléke között, hullámozzunk át a következő borvizekhez. Szegény Lavika itt picit elmaradt az erdőben, és ez nem volt számára kellemes élmény, mint ahogyan nekem sem amikor az egyik általam medve szarnak titulált ürülék kupac után fél perccel, Anna néma csendben húzott át a semmiből a hátam mögött, és lett nekem is tele a gatyám. Olyannyira, hogy a következő dózeren még egy ló pata nyomát is sikerült medve lábnyomnak néznem. De végre megint dózerezhettünk, ráadásnak miután a borvizet megkóstoltuk, most már én is ittam, mert a kulacsom víztartaléka erősen fogyó félben volt. Jött egy 200 szintes lejtőzés, egy dózeren, hogy elérjük a falvakat, és szépen több mint bruttó 6 órányi tekerés után megérkezzünk Dugásfürdőre, hol jó magam egy helyi radlerrel mostam le a torkombol a borvizek kissé vasas ízét.
Este, lévén a Kárpátia étteremben telt ház volt így
Csíkszeredára mentünk kajálni a Gambrinus étterembe. A neve tájbringás
berkekben sokat sejtetett, de nem tudtuk meg miért hívják így, mert hogy a kedvenc
cseh sörömet nem csapolták, ellenben egy akkora magyarkodó étteremben jártunk,
amilyet eddig még soha nem láttam. Azt nem mondom, hogy a túra alatt vesztett
4200 calóriát pótoltam volna, de azért viszonylag finomat ettünk, és eltelet az
este, hogy megegyezzünk Tamással, a másnap hajnali programról, ami ha már itt
vagyunk a közelében a Békás-szoros/Gyilkos-tó kombináció lesz.
Amit mindenkinek látnia kell
A Békás-szoros/Gyilkos-tó egy igazi bakancslistás helye
Erdélynek, és nekem is. Hajnali 7-es indulás (idehaza az 6) és 5 fok fogadott
minket, amikor a bömös elindult a turisták Mekkája felé. Szerencsére a hajnali
időpontnak, a tömegek még messze voltak, de azért a Békás szorosban mind a
bazár sor nyitogatta kapuit, mind pedig az autó forgalom nem volt alacsony, de
még éppen elviselhető szinten volt. Tettünk is egy rövid sétát a szorosban,
megcsodálva annak szikla és vízképződményeit, és a autentikus bazár sorát, a
kínai tömeg áruk és az Erdélyre hajazó de valszeg Kínai munkások keze munkáját
fémjelző szuvenírekkel. Azért nem sikerült megúszni, hogy pár dolog ne kerüljön
be a kocsiba a bazár sorról, ami vizsont tényleg autentikusan düledezőnek kinéző
fa bódékból állta az idő vas fogát. Innen felmentünk a Gyilkos-tóhoz, amit
körbe is sétáltuk. Eszméletlen szép környezet, festői táj, mondjuk nekem a tó
nem adta azt a flowt amire számítottam, de lehet azért, mert a Bakonyi-gyilkos
tó kinézete is hasonlít hozzá, mondjuk azért itt a magashegyibb környezet a
fenyves erdők sziluletje, és az elmaradhatatlan bazársor és wursli, na meg a
lassan beinduló tömeg, kissé mást adott. Mondjuk a kihívást növelte a séta
végén lévő függőhíd, amelynek a súlyhatára 130kiló volt, ezért útitársaim
inkább előttem szökkeltek át rajta. De jelentem, engem a híd túl élt. Még egy
kis kürtös vásárlás (én málnásat vettem) és a többiek lángosozása után
indultunk vissza, hogy most már tényleg a versenyre koncentrálhassunk.
Long … avagy hogy lettem majdnem medve sz@r!
A rajt délután 2-re volt hirdetve, de mivel a székely ember
nem siet, vagy lehet hogy valami más akadályozási tényező volt, átrakták 3-ra
így a visszaérkezésünk után még egy fél órás szundi is belefért. Az más kérdés,
hogy még csütörtök este János arcán láttunk egy árnyat, ami annak volt
köszönhető, hogy az előfelvezetés során bizony valahol a terepen összefutott
egy mackóval. De azt mondta ő a kutyáktól jobban tart, a mackóhoz meg majd ki
küld két embert, és azok megoldják a kérdést, persze a hogyant nem kötötte az
orrunkra, mint ahogyan azt sem hogy hol tanyázott aznap a brummogó.
M40-ben egy egész tűrhető mezőny jött össze, és lévén Tamáson kívül nem ismertem az ellenfeleket kíváncsian vártam, hogy hogyan fogok teljesíteni. Mondjuk nem számítottam arra, hogy a 14,5-re megadott pályánál elfogom e érni a 100 percnyi időt, de hát majd meglátjuk. A térképet felkapva, amint a nagykönyvben meg van írva, egy könnyű 1-es pont után, jött az izgi tájékozódási kihívás. Konstatáltam, hogy fel kell menni az erdő környékére, (ergó tuti ott van a mackó) na de hogyan. A 20 000-es térképen hosszan áthúzó, vagy 7-8km-es átmenetre, két reálisabb megoldást láttam, a művelt szélén lévő dózer kombinációt, vagy a 10-esen át viszonylag kisebb utakon való leereszkedést. Abban egyezett mind a kettő, hogy utána egy brutális mászás lesz, de legalább addig haladok, és talán az előttem induló sporttársakat sikerül meglátni. Háát nem sikerült, egy kumma embert, nem láttam ha leszámítjuk azt az elites srácot, aki mögöttem érkezett, és a meredek felfelében az erdősávban, (ahol én minden bokorban mackót véltem) más dimenzióban húzott el mellettem. Hosszas szenvedés után sikerült felérnem a hegygerincre, beletéve egy 2 perces kerülést annak érdekében, hogy nyeregben maradjak, végre láttam embereket, előttem húztak a már kilóméterről látható pontra, de hogy elites e vagy 40-esek nem tudtam megállapítani. De örültem, hogy vannak emberek a környéken, mégis csak várhatóan itt lehet a mackótestvér a környéken. A legnagyobb meglepetés, hogy bár számítottam, hogy 9 percről Tamás felbukkan, de arra nem hogy a 2-esről kifele menet szembe fog velem jönni. A 3-asra egy enyhe felfelé vezetett, immáron tényleg erdőben, és olyan igazi macis helynek tűnt a dolog. Más erdőben lehet leszálltam volna helyenként tolni, de itt nem. Sőt amikor egy olyan tisztás részen mentem el, ahol balra szeder és málna volt, jobbra meg tiszta fenyves erdő, menekültem az erdős oldalra (nehogy a mackó farkára hajtsak) Ráadásnak a 3 as előtt nem sokkal, valami ordítást is hallottam, de hamarosan szemből felbukkant Georgi úgyhogy ez megnyugtatott. Végül elérve a 3-ast egy 40-es srác előttem, Tamás pedig közvetlen mögöttem érkezett, hogy aztán a 4-esre együtt menjünk át, ahol a frissítőn meg is kérdezték „Medve megvolt?” Na jó akkor most jön az, hogy Tamást nem engedjük el és ebben az erdős részben vele maradok. Különben is az 5-ös pontnak nem láttam a kivezető ösvényét, így jobb ha egy tapasztaltabb rókával megyek, és lefelé valszeg még tartani is tudom Tamást. Párszor benéztünk, hogy mi van, de végül megtaláltuk az 5-öst és végre elhagyhattuk „medveland” erdőjét, és irány vissza a művelt terület. Mivel látszott, hogy gyorsabb vagyok lefelé mint Tamás, ezért ott is hagytam, majd hamarosan eszméltem, hogy nem is jött utánam. Valami tök más útvonalat választott, filóztam, hogy mit csinál, de akkor még nem jöttem rá, hogy mind ide jövet, mind vissza menet valami zerge baszta kis ösvényen kelt át, ami időben és kilóméterben is jelentős volt, a pálya végére ő 4 kilivel ment kevesebbet, mint én vagy Anna. A 6-osra láttam is, hogy jócskán előttem van Tamás. Ellenben felbukkantak a román ellenfelek a környéken, így végre azokkal is törődhettem akikkel akár egy meccset is vívhatok, Tamás ellen nyilván nem volt esélyem. Innen már csak a művelt területek dombhátain nyomultunk, ami aztán adta is a lehetőséget hogy a románok nem ismerve a szabályokat helyenként átvágjanak, ezzel téve még izgalmasabbá a derbyt. A végére a befutóra kellett szégyen szemre először tolnom a bringát, mert ott már nem bírtam fizikailag.
28 kili 465 szint, ez így az előző napi túra után, pláne hogy ezt amennyire
lehetett nyélen nyomtam, izmos volt egy picit. Tamás szénné vert, de a helyi
erők mind mögöttem végeztek, így 2. helyről várhattam a folytatást. A poén,
hogy a mackót a erdőből petárdákkal riasztgatták a helyiek a 3-as pont
környékén, de mind e közben az 1-es pont mellett a kukoricásban ott szundikált
egy mackó. Ez a pontok bontásakor derült ki amikor szépen eloldalgott onnan. Megjegyzem
az egyest szinte mindenki fogta.
Este végre bejutottunka Kárpátiába, ahol igazi kulináris
élvezetekben lehetett részünk. Finomabbnál finomabb ételek és bőséges adagok
jellemezték a helyet.
Váltó
A váltók elosztása is adott némi fejtörést, de végül abban
egyeztünk meg, hogy csinálunk két M40-es váltót, ami hasonló erejű, így én
Tamással, míg Anna Pistával volt egy váltóban. Ezen kívül Lavínia Dórival és
Ági Dixivel alkotott remek párosokat. Azt nem mondom, hogy egy váltó rajtjának
és céljának, példa értékűen így kell kinézni, de úgy nézet ki hogy a verseny
alatt a térképek kézbeadásával is, a rendezőség le tudta kezelni azt a kb 15
váltót aki indult.
Nálunk Tamás ment első emberként Anna ellen, és én még fel
sem ocsúdtam, amikor 11 percel a rajt után már Tomi ordibál,, hogy jön és
váltsak. Ránézve a pályára kapásból érettem hogy miért jött ilyen gyorsan. Nem
volt egy túl nagy pálya, de a célnak megfelelt. Tekertem mint akit puskából
lőttek ki, hogy az előnyünket megtartsam, illetve növeljem. Miután a templomtól
legurulva Pista szembe jött velem, még fokoztam a tempót, hogy a pálya végén
nyugodtan adjam át Tamásnak ismét a stafétát. Ő nem kapkodott a térkép
elvétellel, de azért ordítottam, hogy menjen, mert minden másodperc számíthat.
Ráadásnak hogy a problémák még fokozódjanak, nem jó dugóka számot vittek fel
nekem, úgy hogy ez is okozott némi problémát. Gyors clear, check és már vártam
is Tamást aki menetrendszerűen érkezett is. Nem tudtam mekkora előnnyel megyek
ki, de mivel tudtam nekem most jön az a felfelé amit Pista az előző körben
abszolvált, és neki a pálya végén csak lefelé kell mennie, ezért tudtam, hogy
minden másodperc számít. Nem teketóriáztam, és mint akit ágyúból lőttek ki
nyomultam, majdnem az 1-est kihagyva, de még időben módosítottam és mentem rá a
pontra. A templomtól visszanézve Pistát még nem láttam, de tudtam ez nem jelent
semmit, akkor van esélyem, ha amikor én a hegycsúcsot fogom, ő akkor jön le a
templomtól akkor nyerek, minden más, verzió már necces lehet. Amikor azonban a
nyeregből visszanéztem láttam, hogy Pista megy éppen a templomhoz, és ő
pontosan tudta, hogy én így megfogható vagyok. Amennyire tudtam meghajtottam a
felfelét, de nem vagyok egy hegyivadász még mindig. Majd kezdődött az ereszd el
a hajam, tudtam ha Pista előtt kanyarodok rá a falura menő útra, akkor
meccselünk, ha ő megy elől fel kell rá érnem. Ahogy kivágódtam az útra,
megláttam magam előtt 20m-rel. Ami a csövön kifér próbáltam ledolgozni a
hátrányt, a faluba érve már csak 10m-e volt. Csak hogy a merev seggű, zsír új
focus (mármint Pistának zsír új) jobban jött ki a kanyarokból, mint az én
fullym az aszfalton. De ekkor jött a helyi megsegítés, Pista elé kirongyolt egy
kombájn, láttam hogy satu fékkel próbál elmenni a bal oldalán, majd miután ott
nem ment a jobb oldalár ment ki. Így aztán már a tarkóján volt a leheletem, de
mivel én nem tudtam lábletétel nélkül a kombájn alatt elmenni, így a10m a
befutó pontra visszaállt. A derékszögeket tartalmazó célegyenesben, meg nem sikerült
szélárnyékra mennem, így Pista fordult rá a célra, és így megnyerték a meccset.
Jól meghajtottam Pistát, de ilyen ez a pop szakma.
A váltó után egy hosszabb ejtőzés várt ránk majd délután egy
sprint.
Sprint?
Hát az, hogy a délutáni sprint mennyire volt sprint az jó
kérdés. A pálya elemeiben, csak a táv adott sprintet, maga az hogy a 7 km-en
amit tekertem rajta, volt 130 szint és összesen 6 pont, messze menőkig nem
sprintet feltételez. Ráadásnak még azt sem mondhatom, hogy hibáztam. Talán csak
a 3-4-ben, hogy mivel érzésemre a 3-as lejjebb volt, ezért alulról közelítettem
a 4-esre. De több hibát nehéz találnom a pályámba, de annyira szintes volt,
hogy itt én jót jönni biztosan nem tudtam. Így is lett. Tamás űr ideje mögött a
4. helyen zártam az etapot, aminek a legnagyobb hátránya az lett, hogy az egyik
román sporttárs 1 percre, míg a másik 4-re közelített meg, ami a másnapi
középtáv előtt okozott némi fejtörést.
Este ismét a Kárpátiát látogattuk meg, ahol meg kóstoltam a
Pacal csorba levesüket. Azt kell hogy mondjam, hogy ez a krémlevesbe hajazó
tömény ízvilággal rendelkező leves, átvette nálam az egykor egy mexikói
étteremben evett kukorica levestől a number one helyezést. Ha erre jár bárki,
ha másért nem is, de ezért a levesért érdemes beugrani Csíkszentdomonkosra a
Kárpátia étterembe. (Hozzáteszem, amit kóstoltam ételt az hét nyelven beszélt
itt.) És mindenképpen tejföllel és csípőssel érdemes kérni, mert a leves
krémességét még megdobja a tejföl, és a jalapenjo belemorzsolt ecetessége még
rátesz egy lapáttal erre az íz orgánumra.
Este még egy kis beszélgetés, illetve a lábam a múlt heti
edzés sérülésből való teljes bénulásával záródott, ami reggelre is mondhatjuk,
hogy csak enyhült. De legalább bringázás közben kevésbé zavart.
Középtáv
Utolsó nap még egy középtáv várt a mezőnyre. A reggel 9-es
null idő, picit szokatlan volt, pláne hogy ez otthoni időben reggel 8, de a
várható utazás hossz és a meleg szempontjából is ideális volt az időpont. Ismét
Szász Jani egy remek pályát produkált. ( a váltó és a sprint az egy román
sporttárs műve volt) Mondjuk már az 1-re beletettem egy fél perc hibát, ami
aztán lehet hiba sem volt, de úgy, hogy az alig 4 percre álló kolléga 3 míg az
1 perces 6 perc múlva ugrik utánam, így minden másodperc számít. A 2-esre
betonozás, majd a 3-asra szerencsére a biztos utat választottam. Anna meg Pista
szerint nem volt jó helyen az a pont, ahonnan én jöttem onnan rendben volt,
majd húztam is tovább, főleg hogy mintha a távolban a mögöttem induló srácot
láttam volna felbukkanni. Szépen felhúztam az utolsó magaslati pontot, majd
irány az 5 ahonnan gondoltam a falun keresztül betonon gyorsan abszolválom a
6-ost. Csakhogy azt nem vettem észre, hogy átkötés nincs. így jó nagyot
kerültem ami minimum 1-1:30 perces hiba lehetett. Innen már csak a 7 és mivel
odáig nem ért utol a srác így valszeg a 3. hely biztosan meg van, hiszen szépen
bementem a célban és a srác nem volt ott. Hamarosan megérkezett Tamás, amin
finoman meglepődtem, de ő egy laza 33 perccel abszolválta a 40-es középtávot 65
évesen, amit én 40 perc alatt tettem meg. De Tamás nem érdekes, a román srác az
érdekes, aki hamarost be is futott, talán nem hozott rajtam, de ez akkor derült
csak ki, amikor kiolvasott.
Így aztán összetettben a 2. helyet kaparintottam meg Tamás
mögött. Eleve nem volt olyan különítményesünk aki ne lett volna dobogón, és ez
bizony szuper eredmény, mert azért a helyi erőkben is bőven van potenciál.
Sajnos nem úsztuk meg sérülés nélkül, Dóri esett egy nagyot de végig ment a
pályán, és itthon derült ki hogy eltörte szegény a kezét.
De várt még ránk egy alsó hangon 10 órás hazaút. 13:00-kor indultunk
helyi idő szerint, és Lavit 23:20-kor raktam ki Pilis világvégén. Ez időzóna
nélkül 10 óra, de zónával több mint 11, és utána még hazavezettem Veszprémbe,
így éjjel kettőkor meg is érkeztem. De megérte. Remek verseny nekem tetszetős
terepek, bár a dombokból lefaragnék egy csöppet, egy remek túra brutál jó
hangulat, gyönyörű tündérország, ez volt a Székely MTBO. Köszönjük a Szász
családnak, hogy ott lehettünk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése