2018. június 18., hétfő

Olyan amilyen még nem volt!


Aki esetleg beleszokott kukkantani az írásaimba, az mondhatná, hogy „ejnye no mi van már?” Csak mert hogy már hetek óta nem jelentkeztem, miközben tombol a bringás szezon. Az ok baromi egyszerű, nem volt miről írni. Pl egy osztrák komplett derbyt elmosott egy hírtelen jött zuhé, illetve amiről meg lehetett volna arról, amit írtam megtartom magamnak, hogy ne hozzam kritikusan rossz helyzetbe Crosskovácsis barátaimat.
Annyit azért leszögeznék, hogy a hobby bringások szempontjából, nem jó irányba halad a rendezvényük. És most itt nem csak arról beszélek, hogy rossz bringa/gumi választás + időjárás kombinációjából az idei Crosszkovácsi életveszélyesé vált számomra. Hanem arról, hogy pl. ismételten kértem pólót, amit ismételten nem sikerült a méretemben kiadni, és amikor ezt emailben megkérdeztem, az egyszerű válasz a „sajnáljuk”, amivel kitörölhetem a hátsóbbik felemet. Azt gondolom jogos elvárás ha már külön fizetek valamiért, akkor szeretném ha azt kapnám amit megrendelek, ugye még netes rendelésnél is 14 napom lenne visszaküldeni a cuccot, itt meg jön egy „sajnálom”, hordjam topnak! Ahhh. Mondjuk az is morbid, hogy 8000Ft-os nevezésért egy rajtszám és ha veszek 3 gyorskötöző a rajtcsomag, arról meg hogy utána nics kaja, és vásárolhatok a méregdrága büfében ha hazaútra energiát akarok pótolni már ne is beszéljünk… Na de nem kesergek ez a derby már csak ilyen, volt.

Inkább nézzük meg azt a rendezvényt, ami minden szempontból ennek a totál ellentéte volt, ez pedig a Tour De Zalakaros. Soha, hangsúlyozom soha nem indultam még országúti maratonon, így most is sokáig vacakoltam, hogy benevezzek, lévén lenne így a VB előtt másfél héttel más dolgom is, meg évzárás, meg stb. De aztán annyira csábított, szinte két kézzel nyúlt, szugerált a rendezvény, hogy beneveztem, és legalább Helkának is leszerveztem egy jó napot, ha leszámolom belőle a darázscsípést, és a valószínűsíthető napszúrást.

Szóval ez az impozáns országúti rendezvény két kézzel kapaszkodott belém, olyan mértékben, hogy régen izgultam így verseny előtt, még szakértő Bedő Csabi barátomat is megkérdeztem, hogy mi a manóra kell egy ilyen derbyn figyelni, és hogy ugye ez tök más lesz, mint egy mounti maraton. Hát tök más volt.

Először is a körítés, még a legvadabb álmaimban is nehéz volt elképzelni, hiszen ilyet kb. utoljára a bátyám miatt megtekintett Budapest Iron Manen láttam. Végelláthatatlan mennyiségű pavilon sátor, egy halom kiállító. Egy cuki póló és zselé, meg kuponok a 6000 Ft-os rajtcsomagban, megspékelve egy Zalakaros Thermál belépővel. Csillivilli országútik mindenhol, de olykor egy mounti, vagy jó pár treking is felbukkan, és nem kevesebb mint a 3 futamra durván 1700 előnevező, de az indulók száma összesen meghaladta Zalakaros lakosság számát, ami 2500 főnél többet jelent. Ha ezt csak leosztanám is, durván 700Fő jutna a középtávra, de lehet még annál is többen voltunk.

Maga a rajt elvben 9:45-kor nyitott, de amikor én 9:37 kor odagurultam már kb. Zalakaros táblánál volt a vége a sornak, miközben a strand főbejáratánál volt a rajt. Nem tudva hova is kéne beállni, ráadásnak rossz oldalról is érkezve, szembe kóvályogtam a tömeggel, majd ahol kiszúrtam az első trekinget beálltam a sorba, két hasonszőrű méretű kollega elé. Persze amikor azok a szintén ólomsúlyban induló kollegák, 42-es átlagokról kezdtek el beszélgetni, akkor azt kellett feltételeznem, hogy lehet rossz helyen állok. Pedig körülöttem sokasodtak az egyenes kormányú letámasztós hölgyek, ami nyilván koskormánnyal nem nagy boldogság. Ugye a para ott van, hogy ha dől a mezőny, akkor itt bizony legázolnak. Pláne miután tudatosult bennem, hogy 200 ember lehet az előttem lévő 20-30m-en összezsúfolva és kb. 500 van még a hátam mögött.

10:00-kor aztán ellőtték a lassú rajtot, ahol az elején rollerezve, majd a rajtkapun átjutva lassú tempóban haladtunk, kb. az első 100m-en, amikor megkezdődött a helyezkedés. 700m múlva lassú rajt ide vagy oda 36-40-es tempóban közlekedtem, úgy hogy én is előztem meg engem is előztek. Nem kicsit volt ideges a rajt, de kb. az első 5km-ert ez jellemezte, összevissza száguldoztunk egymás mellett, kezdtek kialakulni a grupettok, én meg próbáltam egy - egy kereket elkapni, de mind lassúnak bizonyult amit megfogtam, és mind gyorsnak aki elradírozott tőlem. A rutintalanság ezt szüli. Aztán egyszer csak megjött a tehervonat, a két „tonna bikeos” úriemberrel, és rájuk tettem a kereket, „azért ők már csak ne menjenek el!” Ez a remek vonat kb. másfél km-en tartott ki, amikor az első srác átadta a vezetést a másiknak aki kb. megállt, mint a piros lámpánál, így én tovább mentem, ha jönnek – jönnek, ha nem akkor nem. Kinéztem egy csoportot, akit meg kéne fogni, és kb. 8 kilinél utol is értem őket, de ekkor jött az első 90-es kanyar, majd az első tüske(steig), amit még túléltem ebben a remek társaságban, de a második már nem tüske volt, hanem egy rövidebb de annál meredekebb emelkedő. Ezen a gruppetto úgy szétszakadt mintha nem is létezett volna, és hát én meg nem voltam túl gyors.
Felérve a tetejére, nagy lefele zúgás, majd hullámzás következett. Itt végre találtam társakat, sőt egy még ismert is, megjegyzem nekem fogalmam nem volt ki az, de mivel név szerint szólt rám, úgy tettem mintha tudnám!
J (Elnézést érte) A hullámok érdekesek voltak, mert én felfele voltam gyors, lévén ahol lehetett nagytányéros lendületből nyomtam meg őket, és ilyenkor a kis csapat szerűség mindig elmaradt (hiába no a nyomaték nálam volt!), de aztán lefele mindig felértek. Ja arra senki ne gondoljon, hogy itt bármiféle csapat összeállás ilyesmi lett volna, mindenki száguldott amerre csak tudott, nem érett még meg a dolog a bolyhoz. Aztán jött egy hosszabbacska emelkedő, amin nem volt elég a lendület, itt búcsút is inthettem az ismerősnek, mert többet csak a hátát láttam, végül aztán azt sem. Azért próbáltam tartani a tempót amennyire csak lehetett, és minél kevésbé engedni el akik előttem mennek, na ez össze is jött.



De aztán jött a 90-es újabb kanyar, kb 20km-nél. Szembe fordultunk az északi széllel, ezért kinéztem magamnak egy kb 100-150m-re menő csoportot. Fel kell érni. Amennyire lehetett forgattam a nagytányért. Közben persze felötlött bennem, hogy túl élem e én ezt a versenyt ezzel a haláltempóval. Ráadásul a pulzusom visszajelzései után, a szervezetem egyéb részei is jelezték, hogy vagy visszaveszel, vagy itt forogsz le a gépről. Ekkor még mindig 30-as átlag felett pörögtem. Végül némi frissítés a kulacsból, megoldotta ezt a gondot is. A csoport meg szép lassan közeledett. Már épp csak kb. 30m előnyük volt, amikor carbon kerekek surrogására lettem figyelmes. És nini el is megy mellettem a carbon kerék, amin egy srác ül, és húzza maga után a barátnőjét. Na én is beálltam a lány mögé, onnan mégis csak „szép a kilátás”! Majd megfogtuk a kis csoportot, így már 7-en voltunk véd és dac szövetségben, és úgy tűnt itt még a bolyozás is működni fog.

De jött a frissítő állomás, megláttam távolról a high5-os hordót, és gondoltam csak nyújtanak fel, hát nem ez történt. A segítők ásványvizet adtak, rátekert kupakkal. Amikor megláttam, úgy döntöttem a frissítés kimarad, pedig már durván 30 kilinél jártunk. Hírtelen azt vettem észre, hogy nem 7-en hanem kb. 20-25-en lettünk. És összeállt a csoport. Két srác vagy inkább egy vezette, akinek a barátnője is a sorban volt. Rajta kívül még 2 lány volt a csapatban, az egyik trekinggel. És bírta vele a laza 33-35-ös tempót. A másik meg egy rózsaszín cukibaba, aki aztán be is szólt hogy „Imádom azt a cuki tested!” Na persze mert mögöttem mindenki azért verekedett, hogy rajtam lehessen mégis csak nekem van a legnagyobb szélárnyékom. J Ez a remek csoport kb. 10 kilin át tartott ki. Amikor is megint valami hullámvölgybe érkeztünk. Fel le ment az út, majd egy hosszabb meredek egy tök egyenes úton. Na ezt tudtam, hogy ezen én erőteljesen megtudok halni, így hagytam had guruljon a gép, majd felfelé beleraktam magamnak nagytányéron. Azt hittem jönnek, de nem, gyakorlatilag a szövetségünk itt megsemmisült. Nem jöttek, így mehettem egyedül, amit meg is tettem, míg nem utolértek a következő 2%-os emelkedőn, és el is húzott az eleje. Én meg rájuk tettem a kereket! Ismét haladt a csoport, majd a csoportvezető hátra néz és rájött a barátnője sehol sincsen, hupsz ki is borít oldalra és leáll, vele a második is, megint az élre kerültem. Aha hátranézve rájöttem összesen 5-en vagyunk, gyakorlatilag azzal a megindulással sikerült felrobbantani a 25 fős csoportunkat.

Az emelkedőn én haladtam elől, a tetején mentek a srácok elém, ahol ők egy kb. 5mes előnyt szereztek, ami viszont nem lett kevés, mivel az elkövetkező kb. 5 kili arról szólt, hogy hogyan zárkózzam vissza. Ezt megnehezítette, hogy jött egy kanyargósabb lefele, és mivel nem ismertem az utat, nem mertem annyira engedni mint ők, így az 5m-ből 10m lett, ráadásul addigra ők 8 főre duzzadtak fel, én meg egyedül bumliztam utánuk. Hajtottam ami a csövön kifér, közben más előrébbről leszakadó srácokat ettem meg, köztük egy olyat is akinek úgy nézett ki a vádlija mintha nagyon durva izom szakadása lenne, vagy megette volna valami a fél vádliját.

Egy újabb 90-es kanyar után éreztem, hogy a „cél egyenesben” vagyunk, azaz ennek az útnak a végén van valahol a cél, de még volt hátra 15 kili. A nyugodtabb talajon elővettem egy zselét, és betoltam biztos ami tuti. Pont jókor, mert megint egy 2-3%-os hosszabb emelkedés következett, amit annyira nem kívánt a lábam, így hírtelen megint carbon kerekek surrogása érkezett, és harapott vádli elment mellettem, a trekinges lánnyal. Na ennek fele sem tréfa, rájuk tettem a kereket, lévén a tempó jó volt és végre pihenhetek egy kicsit. Ezzel a kis csoporttal, harapott vádli vezetésével, kezdtünk csapatokat befogni. Közben szemből is elkezdtek szállingózni a rövid távosok. Majd a szállingózásból tömött sorok, majd brutális tömeg lett. Ott is indultak vagy 700-an. Ezzel csak az volt a gond, hogy így már ésszel kellett előzni, mert a szembe sávba átsodródni nem volt ajánlatos, ráadásnak tele volt kisgyerekkel, akik meg kiszámíthatatlanok, és nem egy átcikázást láttam felénk.

Szövetségünk az első rövid steigig volt ilyen nyugodt. Ott megint muszáj volt lendületes nyomatékot tartanom, így megint kicsit megbomlottunk, ráadásul én kerültem előre, de a többiek nem is terveztek visszaállni, így az én tempóm érvényesült, és legalább 34-el csapattuk. Közben köszönhetően, hogy a leszakadókat fogdostuk a csapatunk megint 8 fősre bővült. Egy öreg speckós fickót is megfogtunk, akinek meg volt egy motoros cimbije, aki felajánlotta neki a segítségét. „Milyen a tempó?” „40”- jött az öregtől a válasz. Milyen 40? 31-el megyünk megint felfelé. Hátha 40-et akar szabálytalanul, menjen előre, így magam elé engedtem az öreget, akit meg a motoros húzott fel, 36-ig, ott megállította a motort. A következő 3-4 kilit így tettük meg kicsit rápihenve a végére. Végül aztán én álltam az élre, mert az öreg kidőlt. Nyomta az arcomba a meleget a moci kipuffogója, aminek nem örültem, majd Zalakaroson elmentem mellette, mert már ő sem tartotta a tempót.

És jött a végjáték. Tudtam, hogy lesz egy tüske valami kilátóhoz. Hát volt. Szépen nyugodtan kezdődött, majd befordultunk valami gyalog útra, ahol izom szagtól bűzlött a hegy. Olyan steig jött ami helyenként 14-16%-ot is elért. Kistányér mókuskeréken, is csak rugdaltam a bringát. Volt aki tolta, outi versenyen, hát ezt annyira nem szerettem volna. Mit bántam én, hogy ketten eljöttek, végül harapott vádlival rugdaltuk a gépet, recsegett ropogott a kormány amint rángattam, de végül felértem. Ott harapott megállt, én tovább mentem. Volt egy kis lejtő, egy rövid steig még, aztán végre lefele mentem. Mentem, mert az égadta egy világon senki nem volt körülöttem. Volt két fekvő rendőr, meg egy meredek lefele. Sok kanyarral. Csak itt ne üssem fel a kereket. Végül leértem a 4 sávosra. Mögöttem senki, előttem messze a srác. Így nyugodtan haladtam 34-el a cél felé. Néha hátra pislantottam, egyszer csak szilulett mögöttem. Próbáltam még beletenni, de nem ment, így elhúzott mellettem, 5m-el a vége előtt egy srác, meg még egy, bár utóbbival kb. célfotóban voltunk.

1:58:04 vagy valami ilyesmi. Két és fél óra alattit akartam, hát az nagyon is összejött. Egy kis energia felvétel, alvás a kocsi mögötti székemen, mert ki voltam mint a liba.

Délután még sokszori vontatásra tombola is lett. Azt hadd ne mondjam megint nem én hoztam el a bringát, pedig ilyen közel még nem jártam hozzá. Az R519 nem ment ki a bianchi bringáért, az én rajtszámom pedig K519 volt. Ettől függetlenül egy remek rendezvény, hihetetlen jó volt, megint éreztem, hogy élek, megint haladtam, és olyat próbáltam ki amit eddig még soha. 700 ember között tekerni, és a kategória 66. helye a 172-ből (abszolutt 206/641) a legszebb várakozásaimat is felülmúlta, pláne hogy utánam 2 percen belül csak a kategóriámban, még vagy 25-en jöttek be. Lehet rákattanok az országúti maratonokra? J

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése